(Az írást Merényi Zitának ajánlom, aki nem sokkal a halála előtt az utolsó nevetős képet készítette Dr. Tarjányi Béla professzorról)

Egy fényképet tartok a kezemben. Egy kamaszfiú, rossz kalapban, lobogó szárú rossz nadrágban egy bárányt tart a kezében és belenevet a világba. Ez a bárányos fiú elindult a tanyák világából, és mint a magyar népmesék szegény legénye, egy osztatlan tanyasi iskolából indulva a római Pápai Magyar Intézetig jutott, ahol biblikumot tanult és amiből licenciátust szerzett és elismert biblikus professzor vált belőle. Nem kapott készen semmit, csak a rendkívüli képességeit, és a szorgalmát, mindenért meg kellett dolgoznia. Sok nyelven tudott, amiket pénz híján nem nyelvtanártól, hanem a maga erejéből, nyelvkönyvekből tanult. Otthonos volt a számítógépes világban, azt is önerőből sajátította el. Beton atya, akivel jó barátságban voltak, azt mondta neki egyszer, hogy úgy nézel ki, mint egy feltaláló. Mert hogy a haja többnyire szanaszerte állt, mint Einsteinnek. Hát, ha nem is feltalált, de rendkívüli kreativitással kitalált sok mindent. A fejéből újabb és újabb ötletek pattantak ki. Nem ült bele a professzori bársonyszékbe és nem merült el a tudomány békés világába a könyvek közé. Nem tudós könyvek garmadáját hagyta maga után, bár a szentírástudomány területén is alkotott, hanem létrehozta a Bibliatársulatot a Biblia, a bibliaapostolság gondozására. A Bibliatársulat keretein belül aztán sok minden született ötletei nyomán. Kommentárok, a Káldi-Neovulgáta Szentírás kiadása mindenféle formátumban a zseb-Szentírástól a nagyméretű veretes és képes Bibliákig, cigány nyelvű Biblia, rovásírásos Újszövetség, biblikus folyóirat, biblikus tanárok évenként kétszeri összejövetele a Bibliaközpontban, és számtalan előadás és bibliaapostolképző szeminárium itthon és a határon túli magyaroknak. Ha visszanézünk, azt gondoljuk, hogy talán nem is ő találta ki a dolgokat, amiket véghezvitt, hanem hallgatott a Lélek indításaira.

Istennek nincs két világa, csak egy, aki meghal, az nem máshol van, csak máshogy. Az, aki itt volt köztünk testben, az már nincs. De csak a test. De hiszen a gyerekkori sejtjeink is már számtalanszor kicserélődtek. Az a bárányt karjaiban tartó nevető fiú sincs, és mégis van. Ő mindvégig azonos volt önmagával, a változásban is. Valahogy a hosszú szenvedésben és a halálban nekem megint az a bárányos fiú. Kicsit a valóságban is azzá vált, olyan kicsivé rágták őt a kemoterápia mérgei és a rákos daganatok. A képen nevet. Még a legutolsó időkben is tudott mosolyogni. A csontvázzá soványodott arcból kiragyogott a mosolya. Nagyon szép mosoly volt. A nevető fiú bárányt tartott a kezében, aztán Isten úgy akarta, hogy ő maga is báránnyá legyen. És valóban az volt, csendben, jajszó nélkül, szelíden, hosszasan viselte a fokozódó kínokat. De a szenvedés megadó, lázadás nélküli elfogadása nem jelentett tehetetlenné válást. Még élete utolsó hónapjában is leadott a nyomdának egy füzetre való anyagot. Hálás vagyok az Úristennek, hogy élete utolsó két hónapjában sokat vele lehettem, többet, mint valaha, bármikor. A végstádium kezdetén felvetődött a kórház lehetősége, de a házvezetőnője és én azt mondtuk, hogy semmiképp, otthon fogjuk ápolni, majd váltjuk egymást. Az oroszlánrészt Opálény Izabella vitte, aki húsz éve mosott, főzött, takarított rá, én csak besegítettem. Amikor állandó ott létre volt szükség, én voltam a délutános. Ez persze nem azt jelentette, hogy az ember ült az ágya mellett déltől estig, azt nem tűrte. A másik szobában voltam és mondtam a rózsafüzéreket egymás után, készen arra, hogy fél óránként itassam, vagy néha etessem. Ő meg feküdt az ágyán a fájdalmak máglyáján. Életünk során csinálunk jót is, nem jót is, vannak mulasztásaink is, neki is voltak. De úgy tűnt, hogy ez a hosszas szenvedés egyre tisztábbra égette, hiába volt csontsovány, egyre szebb lett. Hét évig kapta a kemót. Én az orvos barátaimtól tudtam, hogy a vastagbél rákos daganata, ha operációval nem sikerül megoldani, gyógyíthatatlan. Nem tudom miért nem kaptam hamarabb belső indítást arra, csak az utolsó két hónap elején, hogy azt mondjam egy esti misén Jézusnak, hogy figyelj, Jézus, Te a Lázárt negyed napos halott korából kihoztad a sírból, hát ő még él, nem is lenne olyan nehéz dolgod… Aztán másnap még megtoldottam azzal, amikor eszembe jutott az evangéliumi történet, hogy a bénát a tetőn keresztül eresztik Jézus elé, hogy figyelj, Jézus, én kibontom azt a tetőt, ha azon múlik… A Szentírásból Jézus Jairusnak mondott válasza volt a válasz: „Ne félj, csak higgy”. Először a gyógyulását akartam, abban hittem, de aztán rájöttem, hogy félre értem Jézust. Nem a gyógyulásban kell hinnem, hanem magában Jézusban. És akkor elmúlt bennem ez a görcsös akarás, kisimult minden, és éreztem, hogy valami jó történik. Miközben amit a szememmel láttam, az semmi jóra nem utalt. Persze senki ne gondolja azt, hogy attól kezdve üdvözült mosollyal néztem, ahogy kínlódik, mondván, mit számít ez a rövid testi szenvedés az örökélet elnyeréséhez képest:

"Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk" (Róm 8,18)

Nem tudom, hogy ő mennyit vett abból észre, hogy én a másik szobában el-elsírtam magam, aztán amikor hozzá bementem, próbáltam derűs arcot vágni. Nem csak az ő szenvedéséről volt szó, hanem a majd engem érő veszteségről. Több mint ötven éve ismertük egymást, és különösen a harminc éves közös munka a bibliaapostolságban, nagyon egymáshoz fűzött bennünket. (Ez persze nem azt jelentette, hogy galambok repkedtek a Bibliatársulat fölött, nem egyszer voltak összetűzéseink, de a közös cél, Isten élő Igéjének megszerettetése mindig együtt tartott.)

Isten kegyelméből sok rendkívüli embert, nagy embert ismerhettem közelről, de azt a lazaságot, ami benne volt, és ami lenyűgözött, senkinél sem tapasztaltam. Mi, többiek, görcsölünk, tele vagyunk megfelelési kényszerrel, ő mindvégig megőrizte a belső szabadságát.

Mozaikok, rendszer nélkül:

Egyszer valaki a közösségünkből felszámolt egy háztartást, és a már nem olyan szép lábasokat a szemétbe akarta dobni, mire a Béla azt mondta, vétek lenne, azok még jók lesznek kutyalábosnak a tanyán élő nővérének. Jobb híján spárgára fűzte a négy-öt lábost és a nyakába akasztotta, így buszozta végig a fél várost - pesti professzorként. Én már ettől szörnyethaltam volna. De ez még nem volt elég, a buszon a kulcscsomóját beejtette a buszlépcső és az ajtó közötti zugba. Természetesen rögtön lehajolt ér-te, a nyakában lógó lábosfüzér hangos csörömpölése kíséretében. Aztán másnap nevetve mesélte nekünk.

A nyolcvanas évek elején ketten vallásos könyveket vittünk vonaton Erdélybe. Éjszaka utaztunk, ő unaloműzőnek hozott magával egy román nyelvkönyvet. Mire reggel Csíkszeredába értünk, már délelőtt beiratkozott a könyvtárba és román nyelvű könyveket olvasott – a magyar ajkú könyvtáros legnagyobb megrökönyödésére.

Korintusban púposra nevették magukat rajta a görögök, mert ógörögül, a Szentírás nyelvén beszélt hozzájuk. Ők minden további nélkül megértették, sajnos mi már az újgöröggel nem voltunk ilyen könnyű helyzetben.

Az osztrák Bibliatársulat jóvoltából 1984-ben a Bécsi Judaisztikai Intézet professzoraival elmehettünk a Szentföldre. Sőt az egy hetes csoportos zarándoklatot, Stiassnyi Jóska bácsi jóvoltából még egy héttel megtoldhattuk a jeruzsálemi Sion testvérek házában lakva. Február volt és nem volt túl meleg, Jeruzsálemben és Betlehemben még hóvihart is kaptunk. Nekem volt jó sapkám, de neki csak a szalmakalapja és nagyon fázott a feje. Fogta magát és egy fejére tekert törülközővel jártuk a várost. Becsületére legyen mondva az ottaniaknak, nem mutattak semmi megütközést, holott nyilvánvalóan látszott, hogy törülköző van a fejére tekerve, mondván, hogy ha hideg van, hát hideg van, meg kell oldani valahogy, hogy az embernek ne fázzon a feje.

A közép-európai bibliatársulatok vezetőinek tanácskozásán rendszeresen elaludt. Horkolni éppen nem horkolt, de nyilvánvalóan látszott, hogy alszik. Aztán egyszer csak felnyitotta a szemét, és hozzá-szólt valami nagyon okosat, ami megoldotta a problémát, amit a többiek már hosszasan vitattak és nem jutottak vele dűlőre. Volt, aki bosszankodott rajta, de Franz-Josef Ortkemper, a német bibliatársulat vezetője rajongott érte.

A bárányos fiú, maga is égi báránnyá válva, most már a mennyei mezőkön követi Pásztorát egy örökkévalóságon keresztül.

Vágvölgyi Éva (Vigília 2021.10)