Vasárnapi gondolatok









































November 5., Évközi 31. vasárnap

Mt 23,1-12: Az írástudók és a farizeusok

A farizeusok a vallási élet középpontjába a törvénytisztelet helyezték, a kultusz elé, és a prófétákat is alárendelték ennek. Azon fáradoztak, hogy a papok számára előírt megszentelődési parancsokat a hétköznapi életre is átvigyék, azt a tisztaságot és szentséget, amellyel a papnak a templomi szolgálat idején kellett rendelkeznie. Tiszta közösséget akartak létrehozni az izraeli népben, ezzel megvalósítva a valódi Izraelt, amely méltó a Messiás fogadására. Tevékenységük nyomán egyre nagyobb jelentőséget kapott a zsinagóga, ahol un. igeliturgiát tartottak, a törvényeket és az írásokat magyarázták. A mózesi törvények a Tóra mellett nagy szerepet kaptak a szóbeli hagyományok. Előírások tömegével akarták segíteni a törvény megtartását, Josephus Flavius azt írja: A farizeusok szóbeli hagyomány alapján sok parancsot írtak elő a nép számára, amelyek nincsenek fölvéve Mózes törvénykönyvébe. De ezzel csak azt érték el, hogy egyrészt szinte betarthatatlanná vált, másrészt pedig, az előírások betartására való figyelem a vallási életet egyre külsődlegesebbé tette. Soraikba fogadtak egyszerű embereket is, ezért népszerűek voltak, viszont a törvényt és az előírásokat be nem tartóktól elkülönültek, megvetették őket, önmagukat igaznak, amazokat bűnösnek tartották.

Az esszénusok, a másik jézuskorabeli vallási párt élesen bírálták a farizeusokat, a Damaszkuszi iratban „fal építőnek” nevezik és azt mondják róluk: „Az úttalan pusztába vezette őket, lealacsonyítva az örök magasságokat, letérítve  az igaz ösvényekről, és elmozdítva a határt, amelyet az elődök vontak öröklött birtokukon (I/15-16)

1-4.13-15.v.: Mózes utódai a tanítói székben, de teljesíthetetlen előírásokkal teszik számukra lehetetlenné a törvény betartását.

5-12.v.: Mindenféle külsőséggel hivalkodnak az emberek előtt, amelynek a célja nem a hitvallás, hanem öncélú hiúság: nézzétek, én különb vagyok mint ti.

Jézus nyomán azóta is a képmutatás emblémájává váltak, mert jónak, bűntelennek mutatták magukat, „Szeretnek pompás öltözékben járni, és kedvelik azt, ha köszöntik őket a tereken, meg az első üléseket a zsinagógákban, és a főhelyeket a lakomákon. Felélik az özvegyek házát, miközben színleg nagyokat imádkoznak. Ezekre súlyosabb ítélet vár” (Mk 20,46-47).

A Máté részlet ezzel folytatódik: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlítotok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a holtak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így ti is kívülről ugyan igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal” (Mt 23, 27-28).

Jézus nem csak a farizeusokat, hanem bennünket is arra figyelmeztet, hogy a szív valódi tisztaságára kell törekedni és nem a látszatokra. A külsőségességek, amelyekkel esetleg kivívhatjuk az emberek tiszteletét és megbecsülését Isten szemében értéktelenek. A Hegyi beszédben Jézus részletesen kifejti:

„Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyád­hoz, aki a rejtekben van; akkor ­Atyád,­ aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked” (Mt 6,1-6.16-18).

Mert miről szól a valódi ima: az ember és Isten közötti párbeszédről, az ember Isten iránti szeretetéről. Jézus amikor imádkozott, egyedül kiment a pusztába, nem állt az utcasarokra, hogy demonstrálja, hogy ő milyen jámbor. Kétszer voltak szemtanúi Jézus imádságának, a színeváltozáskor és a Getszemáni kertben.

Miről szól a valódi böjt: a szív megtisztításáról. Ez szintén az ember és Isten intim kapcsolatába tartozik.

Miről szól a valódi jó tett, az alamizsna: a másik iránti szeretetről. Ha cserébe valamit várok a jótettemért, az már többé nem szeretet, hanem üzlet.

Vagyis egyik se a nyilvánosságnak szól, hogy a jó tetteimmel dicsekedjek, a jámborságommal feltünősködjek, stb. Egyébként is, valójában Istentől kaptam, amit továbbadok, Isten az, aki megszólít, én az imában csak válaszolok. Tehát saját magamnak tulajdonítok valamiket, ami nem az én érdemem: ”Mid van, amit nem kaptál?” (1 Kor 4,7)

Vágvölgyi Éva

 



























November 12., Évközi 32. vasárnap

Mt 25,1-13: Az okos és balga szűzek


Jézus példabeszéde a menyegzős ünnepről szól. A házasságkötés alkalmából rendezett menyegzős ünnep hét napig tartott. Az első nap estéjén a lefátyolozott menyasszonyt a szülői házból a vőlegény barátai kíséretében saját szülei házába vitte, itt volt megterítve az ünnepi asztal és itt volt előkészítve az új házasok számára a nászház. Olykor a menyasszony egykori játszótársai a vőlegény elé mentek és fogadták: Jöjjetek, nézzétek, Sion szüzei, Salamon királyt a koronával, amellyel anyja megkoronázta menyegzője napján, szíve vígságának napján!” (Én 3,11). A vőlegénynek különleges turbánt kötött a fejére az anyja – ez volt a korona, ill. a megkoronázás (Iz 61,10; Én 3,11). Így hozta el menyasszonyát (3,6–11; 1Mak 9,37.39) a vendégek kíséretében (Bír 14,10–11; Mt 9,15), akik közül a legfontosabb a vőlegény barátja (Jn 3,29) volt.

A példabeszéd főszereplői a menyasszony barátnői, akiknek égő lámpásaikkal a vőlegényt kell fogadniuk. A vőlegény, Jézus Krisztus, a várakozó szüzek pedig a Krisztus második eljövetelére váró keresztény közösséget személyesítik meg. A lámpás az emberi lélek, az olaj pedig, amitől a lámpás világít, a cselekedetek: „Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket” (Mt 5,16). Gregorius tovább megy, azt mondja, a lámpás a hívő lélek: „Akik pedig megvallják Jézusba vetett hitüket, azonban mégsem készülnek jócselekedetekkel az üdvösségre, hasonlóak az öt balga szűzhöz”. Ha a lámpásba való olaj a szeretet apró cseppjeiből gyűlik össze, akkor az is érthető, hogy az okos szüzek miért nem tudják a balgákat kisegíteni: nem tudnak helyettük jót tenni, nem tudnak helyettük szeretni.  

„Vigyázzatok tehát, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő! Mint az ember, aki idegenbe készült: mikor elhagyta házát, hatalmat adott szolgáinak, mindenkinek a maga dolgában, az ajtónállónak pedig megparancsolta, hogy ébren legyen. Legyetek tehát éberek; nem tudjátok ugyanis, mikor jön el a ház ura, este-e vagy éjfélkor, kakasszókor vagy reggel; hogy amikor váratlanul eljön, alva ne találjon benneteket. S amit nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Legyetek éberek!” (Mk 13,33-37)

Mit jelent aludni, mit jelent ébernek lenni az evangéliumi szövegekben?

Aki alszik, akinek lámpása nem ég, az kívül reked a vőlegény érkezésekor. A keresztény közösség - ezt  szent Pál leveleiből tudjuk - úgy gondolta, hogy Krisztus második eljövetele, a végítélet még az ő életükben bekövetkezik. Életük ennek jegyében zajlott, annyira, hogy volt, aki felhagyott a munkával is (2 Tessz 3,10). Ez a tévedés abból adódott, hogy Jézus végidőkről szóló beszédeit rosszul értelmezték. Az evangéliumok ezeknek a tévedéseknek a korrigálására hangsúlyozzák, hogy nem tudni mikor következik be az Úr második eljövetel hatalomban és dicsőségben, hogy megítélje a világot.

A későbbi korokban már nem csak a közösségre, hanem az egyénre is vonatkoztatták az éberséget, az egyén életében ez a „végidő” a halál pillanatát jelenti.

Aludni annyi, mint nem Istenre figyelni, elmerülni az anyagi világban - „Akik az igét hallják, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és más dolgok kívánsága betölti őket, s ezek elfojtják az igét, így az terméketlen marad” (Mk 4,18).

Ébernek lenni annyit jelent, mint jelen lenni Isten számára, akkor Isten országa „akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik” (Mk 4,27) benne.

Vagy ahogy Pál megfogalmazza a kolosszeieknek:

„Krisztus igéje lakjék bennetek gazdagon! Minden bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást! Hálaadással szívetekben énekeljetek Istennek zsoltárokat, himnuszokat és szent énekeket! Bármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, és adjatok hálát az Atyaistennek általa!” (Kol 3,16-17)

 

Alszik:

 

 

Az Igét nem hallja meg,

terméketlen

véka alá rejti, elássa az örömhírt

nem fogadja be

nincsenek tettei

nem hirdeti

 

 

 

Éber:

 

 

Az Igét meghallja,

gyümölcsöt terem

tanúságot tesz

befogadja

tettekre váltja

hirdeti

 

Okos és balga szüzek

Éjszaka jössz.
A szív és a lélek
Éjszakájába.
Sötétben vagyunk,
De a sötétség hatalma
Nem vesz erőt rajtunk.
Egy kicsiny lámpásunk
Pislákol a hit, a remény
És a szeretet olajával.
Aki nem éber,
Azon erőt vesz a sötétség.
A hit, a remény
És a szeretet olaja nélkül
Kábulatba, álomba zuhanunk,
Kiszolgáltatjuk magunkat
Az éjszaka erőinek.
Nappali verőfényben
Könnyű ébernek lenni,
Természetes látni,
De amikor elborít a sötétség,
Akkor csak az tud virrasztani,
Akiben ott a hit, a remény,
És a szeretet olaja.
Ez az olaj életünk, vérünk
Cseppjeiből sajtolódik bennünk,
S gyűlik lámpásunkba,
Hogyha eljön az éjszaka,
Szelíd fényében lássunk,
S éberek maradjunk.
Éjszaka jössz.
Amikor sötétben vagyunk,
Hogy aztán annál nagyobb legyen
Az ünnep, a ragyogás,
Mert boldog az a szolga,
Akit ura ébren talál,
Asztalhoz ülteti,
És ő maga vendégeli meg.
„Boldog, aki asztalhoz ülhet
Az Isten országában (Lk 14,15)

Vágvölgyi Éva

 







































November 19., Évközi 33. vasárnap

Mt 25,14-30: Példabeszéd a talentumokról


Megtiszteltetés de feladatot is jelent, amikor az úr vagyonát a szolgáira bízta. Nem egyformán kaptak a szolgák talentumokat az átadott vagyonból. Az egyik ötöt kapott, a másik kettőt, a harmadik csak egyet. Már az elosztás is arra utal, hogy nem véletlenül kapta a sokat az, aki a legtöbbet kapta és nem véletlenül bízott olyan keveset arra, aki csak egy talentumot kapott. A példabeszéd azt mondja, hogy mindenki képességei szerint kapott. De minden szolga kap esélyt, mindenki kap a vagyonból. A keresztségben mindnyájan Isten gyermekeivé, Krisztus követőivé váltunk. De ha a Szentlélek által kapott kegyelmeket, világosságot ágy alá rejtjük, és nem helyezzük a tartóra (Mt 5,15), hogy világítson mindenki számára, akkor olyanok vagyunk, mint a lusta és haszontalan szolga, aki elásta a rábízott talentumot. A példabeszédben az egyik szolgára ura sokat bízott, a másikra keveset. A szolgának nem az a dolga, hogy azt nézze, hogy a másik mennyit kapott, hanem, hogy amit ő kapott, azt sokszorozza meg. Én azáltal tudom megsokszorozni a rám bízott kincset, a keresztény hitemet, hogy továbbadom másoknak. Vajon én hogyan gazdálkodom azokkal a kegyelmi ajándékokkal, amelyeket kaptam? Megsokszorozom, megosztom másokkal, vagy elásom? Egy Weöres Sándor két soros így szól: „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben, hiányosságom váljék jósággá benned.” Ha másokkal megosztom a Krisztusi örömhírt, általuk megsokszorozódik. Minden hívő feladata, hogy tetteivel és szavaival tanúságot tegyen: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). A példabeszédben az elszámoltatás az utolsó ítéletet szimbolizálja. Bárcsak mi is azok közé a szolgák közé tartoznánk, akiknek ura azt mondja, hogy hűséges, okos szolga, menj be urad örömébe.

„Akinek van, annak még adnak és bővelkedni fog. Attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van” (Mt 25,29). „Akinek ugyanis van szeretete, az még kap más ajándékot is, akiben azonban nincs szeretet, az még azt az ajándékot is elveszíti, amit látszólag kapott” (Gregorius)

Ha engedjük, ha átadjuk magunkat, a Lélek elhalmoz bennünket adományokkal, és a Lélek az általa adott adományokkal más és más szolgálatra tesz minket alkalmassá. A Lélek adományait nem azért kapjuk, hogy azáltal többnek képzeljük magunkat másoknál, hanem hogy szolgáljunk vele, kamatoztassuk, mint ahogy  Jézus a talentumokról szóló példabeszédében mondja. Nincs fontos és kevésbé fontos hely a krisztusi testben. Mint ahogy ha egy icipici csavar nincs a helyén a hajtóműben, az egész repülőgép lezuhanhat. Mindenki fontos a maga helyén, abban a szolgálatban, amelyre a Lélek adományával alkalmassá vált.

Vágvölgyi Éva