Vasárnapi gondolatok









































Szeptember 3., Évközi 22. vasárnap

Mt 18,21-27: A megbocsátásról

Jézusban elérkezett az emberiség számára az örömhír, hogy Isten mennyire szeret bennünket. Ennek a szeretetnek a kifejezői Jézus csodái. Jézus csodái soha nem a hatalom öncélú fitogtatásai, hogy megmutassa isteni erejét, hanem mindig az isteni szeretet megnyilvánulásai: gyógyít, ördögöt űz, halottat támaszt fel, kenyeret ad az éhes sokaságnak, megmenti a viharba került tanítványokat. De amikor szomjas, inni kér a szamáriai asszonytól, amikor éhes, nem változtatja kenyérré a köveket és hagyja, hogy elfogják, nem hív tíz légió angyalt (Mt 27,53), hogy megmentsék, és a tömeg gúnyolódása közepette - A Krisztus, Izrael királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higgyünk!” (Mk 15,32), - nem száll le a keresztről sem, hagyja, hogy megöljék. Valahogy nehezen fér össze a fejünkben, hogy Isten szeret bennünket, mégis van baj és szenvedés. Mi azt gondoljuk, hogy ha szeretünk valakit, akkor azt meg akarjuk kímélni minden bajtól, mint ahogy Péter is így reagál Jézus szenvedésének megjövendölésére: „Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled” (22.v.). Jézus tőle szokatlan hevességgel utasítja őt rendre, egyenesen Sátánnak, Kísértőnek nevezi. A kereszthalálról való lebeszélés Isten akaratának teljesítéséről való lebeszélést jelenti. Nem mintha Jézus kamikáze módon keresné a halált, tudjuk, hogy a zsidók többszöri kísérlete elől kitér, csak amikor elérkezik az ideje, akkor issza ki a szenvedés kelyhét, hogy teljesítse az Atya akaratát: „Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te” (Mk 14,36). Jézus példája azt mutatja meg számunkra, hogy ne az legyen a célunk, hogy mindenáron élni akarjunk, és ne akarjunk mindenáron meghalni sem, hanem csak egy iránytű legyen a számunkra, egy legyen a fontos, hogy Isten akaratát tegyük: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem” (Jn 4,34). Nincs más szabály, nem szabja meg semmi számunkra, hogy most kettőt lépjek balra, aztán egyet jobbra, csak egy szabály van, hogy ott és akkor, abban a helyzetben megtegyem Isten akaratát. Ha ez küzdelmet jelent, akkor küzdjek, ha megadást jelent, akkor alázattal adjam meg magam. Erre persze adódik a kérdés, hogy hogyan ismerem fel Isten akaratát. Akivel szoros kapcsolatban vagyok, azt könnyebben megértem, mint a számomra ismeretlen személyt. Aki szoros kapcsolatban van Istennel, az megérti őt, amikor kinyilvánítja számára, hogy mi az akarata. Aki távol van Istentől, az az ő akaratát se fogja felismerni. A szenvedés, a baj is belefér Isten akaratába : „Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon a perzselő szorongatásokon, amelyek megpróbáltatásul érnek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek.” (1 Pét 4,12). A szenvedés, a megpróbáltatás javunkra válhat vagy ha másokért vállaljuk, akkor mások javára. Jézus kereszthalála hozta el számunkra az üdvösséget. A fatimai gyerekek napokig éheztek és szomjaztak és szenvedésüket felajánlották a Szűzanya szándéka szerint a bűnösökért.

„Nemde oktalansággá tette Isten a világ bölcsességét? Mivel ugyanis a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy az igehirdetés oktalansága által üdvözítse a hívőket. Mert a zsidók jeleket kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi azonban a keresztre feszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság” (1 Kor 1,20b-23)

Jézus keresztre feszítve halt meg. A kereszt, mint a megváltás eszköze, a halállal, a szenvedéssel, a vérrel együtt az üdvösségünket idéző lényeges kifejezések egyike lett. Nem gyalázat többé, hanem követelmény és megtiszteltetés, elsősorban Krisztusra, aztán pedig a keresztényekre vonatkozólag.

A kereszt botránya: „Mi azonban a keresztre feszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság” (1 Kor 1,23). Ezekkel a szavakkal Pál azt az önkéntelen visszahatást fejezi ki, amelyet mindenki érez a Megváltó láttán. Jöhet-e a görög-római világ üdvössége a keresztre feszítésből, ebből  a rabszolgáknak fenntartott büntetésből (vö. Fil 2,8), amely nemcsak hogy kegyetlen halálnem, de szégyen is volt (vö. Zsid 12,2; 13,13)? Szerezhet-e  megváltást a zsidóknak egy holttest, amelynek tisztátalanságától minél előbb meg kell a jó zsidónak szabadulnia (Józs 10,26k; 2 Sám 21,9kk; Jn 19,31), akasztófán függő, az isteni átok jegyét magán hordozó elítélt Mtörv 21,22kk; gal 3,13)? Még maguk a tanítványok is megbotránkoznak:  Péter tiltakozása Mt 16,21; 17,22) „Ezen az éjszakán ti mindnyájan megbotránkoztok bennem” (Mt  26,31)

A megfeszített élet: Pál szerint Krisztus keresztje a választóvonal a törvény és a hit rendje között. Ugyanígy a keresztény ember szívében határvonallá válik a test (hús) és a szellem két világa között. Ez az egyetlen megigazulás, az egyedüli  bölcsesség.

 Pál Jézust Isten Bölcsességének nevezi (1 Kor 1,24-30) és nem csak azért, mert ő a bölcsességet közli az emberekkel, hanem azért, mert ő maga a Bölcsesség. Ez a személyes bölcsesség egykor el volt rejtve Istenben, ámbár kormányozta a mindenséget, irányította történelmet, és közvetve meg is nyilvánult a Törvényben és a bölcsek tanításában. Most kinyilvánult Jézus Krisztusban. Az Ószövetség minden bölcsességi szövege így benne nyeri el végleges értelmét.

A bölcsesség eme végső kinyilatkoztatásának órájában az a dráma, amelyre a próféták rávilágítottak, ismét felújult. Az evilági bölcsesség, mióta félreismerte az élő Istent (Róm 1,21k; 1 Kor 1,21), őrületté vált és ez az őrültség (esztelenség) akkor jutott tetőfokára, amikor az emberek „keresztre feszítették a dicsőség Urát” ( 1 Kor  2,8). Ezért Isten elítélte a bölcseknek ezt a bölcsességét (1,19k; 3,19k), amely „földi, érzéki, sátáni” (Jak 3,15); hogy azt kijátssza, elhatározta, hogy a világot a Kereszt  őrültsége által menti meg (1 Kor 1,17-25). Amikor tehát az üdvösség evangéliumát hirdetjük az embereknek, mellőzhetjük mindazt, ami az emberi bölcsesség, kultúra és a szép nyelvezet körébe tartozik (1 Kor  1,17; 2,1-5)

Az igazi bölcsesség: Az igazi bölcsesség kinyilatkoztatása tehát paradox módon történik. Nem a bölcseknek és okosaknak, hanem a kicsiknek jut osztályrészül (Mt 11,25).

 „Gondoskodj arról, hogy törekvésed:

        - Ne a könnyebbre, hanem a nehezebbre irányuljon.
        - Ne keresd a kényelmesebbet, hanem a kényelmetlenebbet!
        - Ne keresd azt, ami több örömet okoz, próbáld inkább nélkülözni!
        - Ne a vigaszt keresd, hanem inkább a vigasztalanságot!
        - Ne a nyugalomra vágyódj, hanem inkább a fáradozásra!
        - Ne a többre, hanem a kevesebbre!
        - Ne a magasabbra, a kiválóbbra, hanem az alacsonyabbra, a jelentéktelenre!
        - Ne akarj mindenáron valaki lenni, hanem inkább semmi.
        - Ne a jobbat keresd a dolgokban, hanem a rosszabbat! Kívánj Krisztusért
           teljesen kifosztott, szabad és szegény lenni mindabban, amit a világ nyújt. Az
            ilyen vágyakat fogadd be teljes szívedbe és arra törekedj, hogy akaratod itt teljesedjék ki ... ”

                                (Edith Stein: A kereszt tudománya  97.o.)

A szenvedés a bűn következménye (az enyémé, másoké), a szenvedés gyökere a bűn. Amikor az Ige megtestesült, azért lépett a világba, hogy az ember újra boldog lehessen, ne legyen többé szenvedés. Hogy lehet, hogy a szenvedés végtelen folyamának szenvedéssel, kereszthalálával vet gátat? Miután a szenvedés a bűn következménye, a problémát a gyökerénél ragadta meg, a bűnnél. A bűnt nem az ítélkezés, a büntetés szűnteti meg, hanem a szeretet. Jézus kereszthalált is vállaló szeretete győz a bukás és a bűn felett, megszakítja a bűn és a bűn okozta szenvedés ördögi körét:Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (16.v.).

 „Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes bennünk. Abból ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket”  (1 Jn 3,9-16).

Ahogy az irgalmas apa a jézusi példabeszédben magához öleli disznóóltól mocskos, rongyos, éhségtől elgyengült, botladozó fiát, úgy öleli magához Isten Jézusban a bűntől szennyes, nyomorúságos állapotba került embert. Nem ítélkezik, nem kér számon, nem igazságos, nem büntet, hanem irgalmas szeretettel szeret. Mert nem azért adott életet, hogy elpusztítson, hanem hogy boldoggá tegyen, hogy üdvözítsen.

Ha igazzá akarok tenni másokat, akkor nem igazságot kell tennem, nem ítélkeznem kell, hanem még jobban kell szeretnem őket.

Vágvölgyi Éva

 



























Szeptember 10., Évközi 23. vasárnap

Mt 18,15-20: A testvér megintése


Az Ószövetség azt mondja: „Szemet szemért, és fogat fogért”', vagyis jogod van megtorolni a rajtad esett sérelmet, de csak a sérelem mértéke szerint.

Ezzel szemben Jézus a Hegyi beszédben azt mondja: „Hallottátok, hogy azt mondták: `Szemet szemért, és fogat fogért' Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki el akarja perelni tőled az ingedet, engedd át neki a köpenyedet is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre”. (Mt 5,38-41) Ez látszólag ellentmond a mostani részletnek, de csak látszólag. Mert Jézus itt sem beszél megtorlásról, hanem hogy figyelmeztesd.

„Ezért hasonlít a mennyek országa egy királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyerekeit, és mindenét, amije csak van, és úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: `Légy türelemmel irántam, és mindent megadok neked.' Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta őt, fojtogatta és követelte: `Add meg, amivel tartozol.' A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: `Légy türelemmel irántam, és megadom neked.' Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette őt, amíg megadja a tartozását.

Amikor a szolga társai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami történt. Akkor az úr magához hívta őt és azt mondta neki: `Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?'        És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének” (Mt 18,23-35).

Ha egymásmellé helyezzük a példabeszédet és a mai részletet, kiviláglik, hogy az adós szolgatárs, nem utasítja el, meghallgatja a követelőt, nem tagadja le az adósságát, csak haladékot kér. Ha sérelem ért tehát, jelezhetem annak, aki megbántott, mert talán észre sem vette, hogy helyre álljon közöttünk a szeretet köteléke, mert a köztünk lévő harag olyan, mint egy érrög, elzárja a szeretet vérkeringését a közösség testén belül. Miután a megromlott szeretetkapcsolat az egész közösséget érinti, ha nem ismeri el a rajtam ejtett sérelmet, akkor két tanút, vagyis a közösséget hívhatom segítségül. Ha ekkor sem tér jobb belátásra, és nem kér bocsánatot, csakis akkor van jogom beletörődni abba, hogy nem áll helyre közöttünk a békesség. Persze gyűlölködnöm, bosszút állnom, megtorolnom a sérelmet Jézus mércéje szerint akkor sem szabad, de kerülhetem a vele való érintkezést.

Ábrahám, az igaz, egyedül könyörög Istenhez a bűnös városért, Szodomáért. „Lobbizása” a város érdekében nem jár sikerrel, mert a legminimálisabb feltétel, a tíz igaz ember léte sem teljesül, a városnak pusztulnia kell. És ami nem sikerült Ábrahámnak, Jézus tanítványainak sikerülhet, bármit kérhetnek Istentől, megkapják. Nem maguk miatt, hanem Jézus, az Atya szeretett Fiának jelenléte garantálja a kérés teljesítését. Jézus jelen van a nevében összejött, akár legkisebb, két-három fős  szeretetközösségben is. Ez a közösség, amelynek egy a szíve-lelke (Csel 2,43-47), Krisztusban egyesült, kéréseit vele összhangban, az ő nevében terjesztheti az Atya elé. Az Atya és a Fiú szeretetkapcsolata a garanciája a teljesítésnek.

„De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek. Ismerje meg ebből a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél.

Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt.

Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük” (Jn 17,20-26).

Az Ószövetségben egy ember szava nem számít, egy ember hite nem számít, az ószövetségi vallás nem individuális, hanem közösségi vallás. A húsvéti bárány ünnepi vacsorájához legalább tíz felnőtt férfi kell, stb., Isten nem az egyes emberrel, hanem a közösséggel áll kapcsolatban. Szemben ezzel a tíz fős minimumban meghatározott közösség kap Jézus szavaiban új értelmet: Ahogy két vagy három ember tanúságát már elfogadják, úgy a továbbiakban Isten is két vagy három embert már közösségnek tekint. Miért nagy jelentőségűek a Máté evangélium szavai? Az evangélium írásakor az üldözések  miatt szétszóródott ősegyház, kicsi, akár két-három fős közösségekre szakadt tagjai kapnak bíztatást és garanciát, hogy Isten ugyanúgy partnernek tekinti őket is, nem csak a nagyobb létszámú közösségeket. Ezeknek a kisközösségeknek a Jézussal való egység nyit utat Isten felé: Ha az ő nevében vannak együtt, a vele való egység alapján állva fordulnak az Atyához kérésükkel, az Atya a Fiú kedvéért teljesíteni fogja (Jn 15,16;16,23.26-27) A szöveg a korai Egyház tagjainak egymásközti problémáinak elrendezésében ad még eligazítást. Ha valaki vétkezik ellenünk, először négyszemközt figyelmeztessük. Ha hallgat ránk, tehát elismeri vétkét, akkor az ügy máris elrendeződött, helyre állt a béke. Ha nem akarja elismerni, hívjunk tanúkat, akik megpróbálják bebizonyítani, hogy rosszat tett. Ha rájuk se hallgat, akkor terjesszük az egyház, a közösség elé a dolgot. Ha a közösségre sem hallgat, megátalkodik rosszaságában, a közösség forduljon el tőle.

„A szeretet sok bűnt eltakar” (1 Pét 4,8). Ez nem azt jelenti, hogy úgy teszek, mintha mi sem történt volna, mintha a másik semmi rosszat nem tett volna. Jézus sem hagyta szó nélkül, amikor elfogatása után a főpap udvarában megüti a katona: „Az ott álló poroszlók egyike arcul ütötte Jézust, és így szólt: `Így felelsz a főpapnak?` Jézus azt felelte neki: »Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?” (Jn 18, 22-23). A Péter levél szavai azt jelentik, amit Tabódi atya élménye Recsken az őt verő ávóssal: Te megütöttél, de én Krisztus szerelméért mégis szeretlek, nincs bennem gyűlölet.

Mi sokszor az irgalmon a dolgok elkenését értjük, hogy szemet kell hunynunk a rossz fölött, hogy aki rosszat tett, mintha nem is tette volna. Isten ingyen, szeretetből megváltott bennünket, elküldte Fiát, aki meghalt értünk a kereszten, helyettünk ő fizette ki az adósságunkat. De a Fiú, aki szeretetből életét adta értünk, nem azt mondta, hogy fiúk csak így tovább, hanem hogy „Térjetek meg” (Mt 4,17), vagyis hogy javuljatok meg.

Szeretni azt jelenti, néha a lábadat mosom meg, néha a fejedet.

Szt. Ágoston: „Ha vétkezetett ellened a testvéred, menj, fedd meg őt négyszemközt”: Arra figyelmeztet az Úr, hogy kölcsönösen ne hanyagoljuk el egymás bűneit, de nem úgy, hogy arra figyelünk, mit is kárhoztassunk, hanem úgy, hogy arra ügyelünk, amit javítani tudunk. Szeretettel kell korholnunk, nem bántó, hanem jobbító szándékkal. Ha nem törődsz a másik bűnével, rosszabb leszel nála. Ha ő sértést követ el, önmagán ejt súlyos sebet, de ha nem törődsz testvéred sebével, akkor hallgatásodban rosszabb vagy, mint ő a szitkozódásában.

Többnyire vétkes módon elkerüljük a rosszak tanítását és megintését, sőt néha szükséges feddését és megszidását, vagy azért, mert  sajnáljuk a fáradságot rá, vagy mert ki akarjuk kerülni ellenségeskedésüket, hogy ne akadályozzanak bennünket és ne ártsanak nekünk az evilági dolgokban, akár amikor ilyeneket kapzsiságunkban szeretnénk elnyerni, akár amikor gyengeségünkben még félünk, hogy elveszítjük azokat. De ha valaki azért kíméli a szidalomtól és a feddéstől a gonosztevőket, mivel erre alkalmasabb időt keres, vagy mert félti őket, nehogy a feddés miatt még rosszabbá váljanak, vagy mert más gyengéket a helyes és istenes útra térésben ezzel akadályozna, vagy megterhelné és elfordítaná a hittől, úgy tűnik, hogy ez nem a kapzsiságra ad alkalmat, hanem a szeretetből származó meggondolásnak tekinthető.”

Aranyszájú Szent János: „Gondoljuk meg, hogy az Úr néha azt, aki szomorúságot okozott, ahhoz vezeti, akit elszomorított, mint például amikor azt mondja: Ha észreveszed, hogy a testvérednek valamije van ellened, menj és engesztelődj ki testvéreddel (Mt 5,23-24). Néha azt parancsolja, hogy aki jogtalan sérelmet szenvedett, bocsásson meg felebarátjának, mint például amikor azt mondja: Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek (Mt 6,12). Itt azonban más módról beszél: azt, akit elszomorítottak, ahhoz vezeti, aki a szomorúságot okozta neki, ezért mondja: Ha vétkezett ellened testvéred  ... Mert az aki sérelmet okozott, nem könnyen megy bocsánatot kérni, azt vezeti Jézus az illetőhöz, aki sértést szenvedett tőle, mégpedig nemcsak egyszerűen vezeti oda, hanem hogy javítsa meg a történteket, ezért mondja? Menj és fedd meg őt!

Nem azt mondja, hogy vádold, sem azt, hogy szidalmazd, hanem: fedd meg! vagyis idézd emlékezetébe a vétkét, mond el neki, hogy mit szenvedtél tőle. Ő ugyanis a harag és a szégyen fogságában van és mintegy mély álomtól részeg. Ezért szükséges, hogy te, aki egészséges vagy, menj oda őhozzá, aki beteg”.

Szent Jeromos: „Ha vétkezett ellened testvéred, menj és fedd meg őt négyszemközt! Miért? Mivel ellened vétkezett! Mit jelent az, hogy ellened vétkezett? Csak te tudod, hogy vétkezett. Mivel tehát nem nyilvánosan vétkezett ellened, ezért egy nem nyilvános alkalmat keress, és akkor intsd meg vétke miatt. Ugyanis ha egyedül te tudod, hogy vétkezett ellened, és mindenki előtt akarod őt megfeddni, akkor nem javító, hanem árulkodó vagy. Tehát a testvéred vétkezett ellened. Ha egyedül te tudod, akkor valóban csak ellened vétkezett. De ha sokak hallatára sértett meg téged, akkor azok ellen is vétkezett, akik gonoszságának tanúi voltak. Tehát azokat a bűnöket kell nyilvánosan korholni, amelyeket mindenki jelenlétében követnek el; azokat pedig, amelyeket titokban követtek el, titokban kell korholni. Különböztessétek meg a helyzeteket, és akkor egymáshoz illenek a Szentírás szavai. Miért akarod felebarátodat korholni? Azért, mert fájlalod, hogy ellened vétkezett? Ne így legyen! Ha önszeretetből teszed ezt, akkor semmit sem teszel, ha pedig az iránta érzett szeretetből teszed, akkor nagyon jól teszed. Ismerd fel Jézus szavaiban, hogy ki iránti szeretetből kell tenned ezt: a magad vagy a másik iránti szeretetből-e? Az következik ezután: Ha hallgat rád, akkor megnyerted testvéredet. Tehát érte tedd, hogy megnyerd őt. Mert a másik ember üdve szerez nekünk is üdvösséget”.

Amikor Jézus kiválasztotta a tizenkettőt, hatalmat adott nekik, hogy betegeket gyógyítsanak, halottakat támasszanak föl, leprásokat tisztítsanak meg, ördögöket űzzenek. (Mt 10,8)

Most még nagyobb hatalmat kapnak, az oldás és kötés hatalmát:

„Bizony, mondom nektek: mindaz, amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit föloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is” (Mt 18,18)

Egyszer már elhangzott egy szinte szóról szóra azonos ígéret.  Ez az ígéret Péternek szól:

„Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is” ( Mt 16,19)

De Péter a mennyek országának kulcsait is megkapja, melyet a többi tanítvány nem kapott meg.

Vágvölgyi Éva

 







































Szeptember 17., Évközi 24. vasárnap

Mt 18,21-35: A megbocsájtás


Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem - kérdezi Péter - és hányszor kell megbocsátanom? Mindnyájan jól ismerjük a szófordulatot, amikor valaki bocsánatot kér: Na, most az egyszer megbocsátok! Péter kérdéséből kiviláglik, hogy ezzel az egyszeri megbocsátással nincs a dolog befejezve, mert a másik újra és újra elbotlik, újra és újra vétkezik ellenem. Hol legyen az irgalmam határa, mikor mondhatom azt, hogy most már vége, nem bocsátok meg? Jézus válasza megdöbbentő: Nem lehet az irgalmamnak, határa, akárhányszor vétkezik ellenem a másik, és bocsánatot kér, meg kell bocsátanom, lehetőséget kell adnom, hogy helyrehozza, amit elrontott. Mire föl támaszthat velünk szemben Jézus ilyen lehetetlen követelményeket? Hogy jobban megértsük, egy példabeszéddel világítja meg: Egy király, aki számadást tart és kiderül valakiről, hogy óriási adósságot halmozott fel. Az adósságot meg kell fizetni, ha nem tudja, el kell adni mindenét, sőt még őt magát és a családját is, hogy így fizessen – hangzik az ítélet. De a szolga kérlelni kezdi a királyt, haladékot kér. És a király nagylelkűségében nem csak haladékot ad neki, hanem elengedi a tartozását. Nyilvánvaló, hogy a király nem más, mint maga Isten, aki előtt meg kell jelennünk egy napon, és el kell számolni a tetteinkkel, a bűneinkkel, a mulasztásainkkal. „Lehet-e az ember Igaz Isten előtt? Lehet-e férfi tiszta alkotója előtt?” (Jób 4,17) Nincs olyan ember, aki emelt fővel, a bűntelenség magabiztosságával nézne szembe ezzel a pillanattal. Csakis Isten irgalmában reménykedhetünk, hogy elfogadja bocsánatkérésünket, megbánásunkat. A jézusi példabeszédben azonban szokatlan fordulatot vett a történet. Mert Isten nem csak hogy elfogadja a megbánásunkat, hanem túláradó szeretetében elengedte az adósságot, vagyis eltörölte a vétkeinket, saját Fia vére árán váltott meg bennünket. Ha Isten ilyen túláradó szeretettel szeret bennünket, akkor nem nekünk is hasonlóképpen kell viselkednünk? Ahogy a Miatyánkban is imádkozzuk, csak akkor remélhetünk Istentől irgalmat, ha magunk is irgalmasok vagyunk. A nagylelkűség és irgalmasság bennünk is meghozza a maga jó gyümölcsét. Aki a mások selejtes, rossz tetteit felróva, gyűjtögeti, őrizgeti magában, olyan, mintha szemetet gyűjtene és őrizgetne a szívében, és végül olyanná válik, mint egy bűzös szemétdomb. Hát miért kéne szeméttel megtölteni a bensőnket, ahelyett, hogy Krisztusnak adnánk minél több helyet benne, hogy Szent Pállal elmondhassuk: „Krisztus jó illata vagyunk” ( 2 Kor 2,15).

Vágvölgyi Éva