Vasárnapi gondolatok











































Február 4., Évközi 5. vasárnap

Mk 1,29-39: Jézus Galileában

Márk evangelista mindjárt evangéliuma elején, mintegy az egész evangélium nyitányaként bemutatja azt az életpéldát, amit Jézus nyilvános működése során elénk élt, amiről az egész evangélium szólni fog. Jézus nyilvános működésére a következő életritmus a jellemző: Jézus tanít, gyógyít és elvonulva csendben imádkozik. Életpéldája megmutatja számunkra, hogy az aktív tevékeny életnek egyensúlyban kell lennie a csöndes, elmélyedő imával. Ha jól megnézzük ezt a kafarnaumi 24 órát, a gyógyításokat mintegy keretbe fogja a tanító Jézus alakja: A nap azzal kezdődik, hogy Jézus a zsinagógában tanít, majd vasárnap hajnalban az őt kereső tanítványoknak azt mondja „Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, mert azért jöttem”. A közbeeső időben a kafarnaumi zsinagógában meggyógyít egy ördögtől megszállottat, aztán meggyógyítja Péter anyósát Péter és András házában, majd ott a háznál sokakat, megszállottakat és más betegségben szenvedőket és végül egy elhagyatott helyen imádkozik. A szövegből különösen hangsúlyos a gyógyító Jézus alakja és ez, mint valami aranyfonál végighúzódik Jézus egész nyilvános működésén. Különféle életkorú, társadalmi helyzetű, mindenféle betegségtől szenvedő férfiakat, nőket és gyermekeket meggyógyított, még pogányt is. Csak arról nem adnak hírt az evangéliumok, hogy a farizeusok közül meggyógyított volna valakit. Miért megközelíthetetlenek Jézus számára a farizeusok, hiszen oly buzgók a Törvény betartásában, hogy a minél tökéletesebb megtartása érdekében számtalan szabállyal és rendelkezéssel egészítették ki a mózesi törvényeket, kitérve az élet legapróbb részleteire is? Egy külön könyvet szenteltek a mózesi törvények magyarázatának, a Talmudot. A farizeusok azzal tették megközelíthetetlenné magukat Jézus és Isten számára, hogy a Törvény és a szabályok betűi és a vallásgyakorlatok falai mögé vonultak Isten elől. Ez a tévút minden kor hívő embere számára adott, a mai keresztények számára is: Abszolutizáljuk a vallási cselekedeteket és törvényeket. Isten elől menekülünk a templomba, a gyónásba, az imádságba. Ezért nem is találkozunk Istennel. Mint a farizeusok, nem találkozunk a gyógyító Jézussal, nem tud segíteni rajtunk. Ha a különféle vallásgyakorlatok nem jelentenek egyben egy egyre jobban elmélyülő istenkapcsolatot is, akkor nem egyebek, mint menekülés Isten elől és önmagam elől. Ráadásul kiválóan alkalmasak arra, hogy elaltassuk a lelkiismeretünket, mondván, hogy minden rendben van velünk, imádkozunk, templomba járunk, szentségekhez járulunk, stb. Pont olyanok vagyunk, mint a jézusi példabeszéd önelégült farizeusa. Hogy kikerüljünk ebből a csapdából, vallásgyakorlóból valódi istenkapcsolatra törekvő emberré kell válnunk és ennek csak egyetlen útja van, amit a jézusi példabeszédben a vámos példáz számunkra. Őszinte alázattal feltárjuk magunkat Isten előtt, minden hibánkkal, bűnünkkel, lelki nyomorúságunkkal együtt. Akkor találkozni fogunk a gyógyító Jézussal, aki megszabadít a lelki bénaságunktól, az önámítás és hazugság leprájától, megszabadít a lelki vakságunktól, hogy meglássuk Őt az életünkben, és megszabadít a lelki süketségünktől, hogy meghalljuk a Lélek bennünk megszólaló hangját.

Ha Jézus megszabadít a hitetlenség lelki bénaságától: „Kelj föl és járj”, akkor nem csak a szilárd talajon, hanem a víz tetején is bátran el merek indulni. Jézus szava bátorít: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű”. (Mt 11,28-30) Újra és újra bátorít, ne kételkedj, „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36).

„Mester! Elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van, mindenütt megragadja őt, a földhöz vágja, ő pedig tajtékzik, a fogait csikorgatja és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.« Ő így szólt hozzájuk: »Ó, te hitetlen nemzedék! Meddig legyek még veletek? Meddig tűrjelek még titeket? Hozzátok őt ide!« Erre odavitték hozzá. Amint a gyermek meglátta őt, a lélek azonnal rángatni kezdte, és a földre esve tajtékozott és fetrengett. Ő megkérdezte az apját: »Mennyi ideje, hogy ebbe a bajba esett?« Az ezt válaszolta: »Gyermekkora óta. Sokszor tűzbe és vízbe vetette őt, hogy elveszítse. De ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk.« Jézus így szólt hozzá: »`Ha valamit tehetsz'? Minden lehetséges annak, aki hisz!«  A gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!« (Mk 9,17-24)

A gyógyítás akadálya az apa hitetlensége és nem a tanítványok tehetetlensége (tudjuk, hogy a hitetlen Názáretben Jézus is nagyon kevés csodát tudott tenni). A történet súlypontja ezért nem a beteg fiún, hanem a segítségért könyörgő apa személyén van, aki Jézus szavai nyomán felismeri, hogy a hite nem igazi hit és hogy emiatt elsősorban ő maga szorul segítségre, és bár segíteni szeretne a fián, a gyógyulásnak ő maga a legfőbb akadálya. Jézus lelke mélyéig ható pillantása megvilágítja számára a tulajdonképpeni hitetlenségét. A felismerés következményei a megrendülés könnyei és a kétségbeesett kiáltás: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24) A hitet, azaz a gyógyulást az ember csak akkor érheti el, ha teljes bizalommal Jézushoz kapcsolódik. A gyógyulás ajándékát az ember csak akkor nyerheti el, ha felad minden hamis önbizalmat, és feltétel nélkül Jézushoz ragaszkodik. A valódi valláshoz vezető út a csupán saját lábon állni akarásnak, a pusztán emberi erőre hagyatkozó tevékenységnek, azaz a hamis vallásosságnak megtagadásában áll.

 

Vágvölgyi Éva

 



























Febr. 11., Évközi 6. vasárnap

Mk 1,40-45: A leprás meggyógyítása


A lepra ebben a korban egy kitaszítással súlyosbított betegség. Nem ápolják, elveszti mindenét, nem elég, hogy beteg, de teljesen magára is marad. Nem csak fizikai leromlást jelent, hanem lelki összeomlást is. Galilea tele van Jézus gyógyításainak hírével: „Elterjedt a híre Galilea egész vidékén” (Mk 1,28). A leprás is hall Jézusról. Reménytelennek, kilátástalannak látszó helyzetébe behatol egy fénysugár, hit ébred benne, hogy Jézus segíteni tud rajta is: „Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem” (40b) - fordul Jézushoz. Jézus átérzi a betegség kínját, a kitaszítottság borzalmát, szíve megindul, megkönyörül rajta: „Kinyújtotta kezét, megérintette, s azt mondta neki: Akarom, tisztulj meg!” (41.v.). Az érintés a gyógyítás gesztusa, de itt valami több is, híd, kapcsolat a kitaszított, érinthetetlen ember felé. A gyógyulás nem csak a testi gyógyulást jelenti, hanem hogy újra emberként élhet, hogy visszakerülhet az emberi közösségbe. Jézus a mózesi törvény szerint elküldi őt a papokhoz, hogy hivatalosan gyógyultnak nyilvánítsák, ugyanakkor a már ismert hallgatási parancs is elhangzik.

Ez az evangéliumi szakasz egy leprás meggyógyításáról szól. Egy betegségből, ami falat emelt a beteg és a többi ember közé. Szerencsére ma már Európában ez a betegség nem fordul elő. Miben szól akkor hozzánk, miben érint akkor itt és most bennünket ez a történet? Bizony létezik itt és most is lepra, a lélek leprája, aminek főleg a buzgón vallásos ember van kitéve: Az önelégültség és önámítás leprája. Mert bizony a keresztény ember gyakran belesétál ugyanabba a csapdába, mint az ószövetségi nép, egyre több lesz a külső forma és az előírás, és egyre kevesebb a belső tartalom. A formák túlburjánzása, ugyanúgy, mint a bürokrácia túlburjánzása megöli az életet. Ha Isten helyét betölti a vallási formalizmus, akkor az élő hit már halálra is van ítélve, mert az ószövetségi ember, ha buzgón akarta gyakorolni a vallását, Isten helyett minden figyelmét ezeknek az előírásoknak szentelte. Számolta a szombaton megtehető lépéseket, stb-stb. A vallási cselekedetek, törvények abszolutizálása a mai hívő számára ugyanúgy veszélyt hordoz, mint Jézus korában. Mi is sokszor Isten elől menekülünk a templomba, a gyónásba, az imádságba. Minél több a forma, annál kevesebb a tartalom. Kialakul egy vallásgyakorlat Isten nélkül. Ráadásul a formákat maximálisan teljesítő vallásos ember abban a hitben ringatja magát, hogy vele minden rendben van, önelégült lesz, hasonlítgatni kezdi magát azokhoz, akik kevésbé teljesítik a normákat, és mivel a normák teljesítése mérhető, ítélkezni kezd mások fölött, különbnek képzeli magát náluk. Miközben, az a valóság, amit Jézus a farizeusok fejére olvas: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlítotok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a holtak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így ti is kívülről ugyan igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal” (Mt 23, 27-28). Az önelégültség és önámítás leprája falat emel közém és Isten közé, közém és a másik ember közé. A gyógyító Jézus elé borulva mi is kérjük Őt a leprással együtt, hogy tisztítsa meg a lelkünket az önelégültség és önámítás leprájától, segítsen lebontani bennünk a falakat, amelyek elválasztanak Istentől és a másik embertől.

Vágvölgyi Éva

 







































Febr. 18., Nagyböjt 1. vasárnapja

Mk 1,12-15: A nyilvános működés kezdete


Az Ószövetségben a bűnbánat tartásnak lényeges eleme a bűnvallomás és a bűnhődés vállalását kifejező ima. A bűnbánati imák többnyire a bűnvallomást is magukba foglalták. Az ún. bűnbánati zsoltárok is közéjük tartoznak; mindamellett más zsoltárok is tartalmaznak bűnvallomást (Zsolt 25,7; 41,5; 65,4). Egyébként bűnbánati imát főként az újabb irodalomban találni (Iz 63,7–64,12; Dán 9,4–19; Tób 3,1–6.11–15). – A bűnbánat szavakon kívül megnyilatkozhatott a vezeklésben és elégtétel nyújtásában, sírásban és böjtben, a ruha megszaggatásában, vezeklőruha (= szőrruha) viselésében, a puszta földön való alvásban, abban, hogy hamut szórtak a fejükre v. hamuba ültek, ill. megtépték a hajukat v. a szakállukat (2Sám 12,16; 1Kir 21,27; Ezd 9,3; Neh 9,1; Jud 9,1; Sir 34,26; Dán 9,3; Jo 1,13 kk.; 2,15–17). Előfordult, hogy vizet öntöttek az Úr elé (1Sám 7,6). Oz 7,14: egy pogány szokásról olvashatunk: a bőrük bevagdosásáról. A fogság utáni időben egyre inkább előtérbe került a bűnbánat jegyében az alamizsnaosztás (Tób 4,11; 12,9; Sir 3,30–31; Dán 4,24). A jótettek és az ima egyre inkább elfoglalják a bűnért való áldozat helyét (Sir 7,25; 21,1; 28,4; 39,5). Nagy nemzeti szerencsétlenségek alkalmával, amelyeket úgy tekintettek, mint a nép bűneinek büntetését, a vezetők bűnbánati napot rendeltek el (vö. 1Kir 8,33–36), amely mindenekelőtt böjtöt jelentett (Jer 36,6.9; Jo 2,14). Bűnbánati napokat régi katasztrófákra emlékezve is tartottak (Zak 7,3.5; 8,19). A fogság utáni időből Neh 9: olvashatunk a bűnbánati napról a legrészletesebben; de a bűnbánat jegyében végzett különféle gyakorlatok, ill. ezek liturgiája már korábban kialakulhatott. A bűnbánatot veszélyeztette, hogy a közös bűnbánat során elsikkad a személyes bűntudat és bánat, v. hogy a bűnbánat szokásos gyakorlatai külsőségekké válnak. A próféták újra meg újra figyelmeztették a népet az őszinte bűnbánatra, a belső megtérésre, az igaz vallásosságra (1Sám 15,22 kk.; Iz 1,10–17; 29,13; Jer 14,2; Oz 6,6; 7,14; Jo 2,13; Zak 7,5 kk.; vö. Mt 9,13; 12,7; Mk 12,33).

Amikor Jézus azt hirdeti, hogy tartsatok bűnbánatot, ezt a prófétai vonalat, a belső megtérésre való felhívást viszi tovább és nem a szokásos, már kiüresedett, formálissá vált bűnbánati gyakorlatra gondolt. Jézus tanításában a bűnbánat sokkal inkább a megtérést jelenti, amely egy belső fordulatot, az emberi magatartás teljes körét érinti. Az Újszövetségben a bűnbánat egész embert átfogó voltát különösen azok a körülírások fejezik ki, amelyek a sötétségből a világosságra, a halálból az életre, a bűn szolgálatából az igazság szolgálatába való átmeneteire utalnak.

A formálissá vált, kiüresedett bűnbánati gyakorlat nem csak a régi vallásos emberek számára jelentett veszélyt, hanem a mai vallásos emberek számára is. A bűnbánat akkor valódi és akkor hoz számunkra újjászületést, ha valóban újra egészen Isten felé fordulunk, ha valóban újrakezdünk. A nagy ünnepekre való készület időszakával az Egyház segít bennünket, felhívja a figyelmünket, hogy tartsunk bűnbánatot, újítsuk meg a szívünket, újítsuk meg Isten és az emberek iránti szeretetünket.

Az üdvösségnek Jézus Krisztus által hozott rendjében a megtérés nem csak egyszerűen az erkölcsi magatartás megváltozását jelenti, hanem ezen túlmenően egy új eszkatológikus valóságba való belépést is jelent. A bűnbocsánat és a Krisztussal való közösség Isten ajándéka, emögött minden emberi „teljesítmény” messze elmarad.

Vágvölgyi Éva







































Február 25., Nagyböjt 2. vasárnapja

Mk 9,2-10: Jézus színeváltozása


A tanítványok együtt élnek Jézussal. Ismerik őt, a hangját, az arcát, a gesztusait, vagyis ismerik az ember-Jézust. Ismerik azt az embert, aki tanít és csodákat tesz. Ismerik a rajta keresztül megnyilvánuló isteni erőt, a tanításában és csodáiban megmutatkozó isteni hatalom megnyilvánulásait. De most valami más történik. Mint ahogy Mózes a Hóreben színről színre látta Istent, most ők is színről színre látják a színében elváltozott, isteni mivoltában megmutatkozó Jézust. Jézus teljes isteni valójában megmutatkozik nekik. Isten jelen van Jézusban és nekik megadatik az a fantasztikus és minden képzeletet felülmúló ajándék, hogy ezt láthatják. Isten szabad, ingyenes ajándéka ez, nem kiérdemelt jutalom. Miért pont csak ez a három tanítvány, miért nem másik három, miért nem mind a tizenkettő? Ez Isten titka, hogy kit miért választ. Egy bizonyos, hogy nem az érdemei, a kiválósága alapján. És nem is azért, hogy megdicsőítse, hanem mindig valami feladatra választ ki valakit és a választottat ő teszi alkalmassá a feladat elvégzésére. Ez a három tanítvány megláthatja Jézusban Istent. És ezt nem azért kapják, hogy valami szép és rendkívüli élményként őrizgessék magukban, hanem hogy erről a bizonyosságról majd alkalmas időben tanúságot tegyenek. Mert csak amit megtapasztal az ember, abban biztos, arról tud hitelt érdemlően tanúskodni. És bár saját szemükkel meggyőződhettek Jézus istenségéről, mégis Jézus szenvedése és kereszthalála megingatja őket ebben a hitben.

A hívő ember számtalan dologban megtapasztalja Isten gondoskodását. És bár megtapasztalta, hogy Isten jó, az ebbe vetett hite meginog a szenvedésekben és megpróbáltatásokban. Hát ha szeret, hogy hagyhatja hogy ez megtörténjen? A képlet ugyanaz, mint a tanítványoknál: van egy bizonyosság, ami az események hatására meginog. A kérdés csak az, hogy mi lesz a végeredmény?

A tanítványok Jézus istenségébe vetett hite meginog, de az iránta érzett szeretetük megmarad. És ez a szeretet nyitja meg őket a feltámadt Jézussal való találkozásra, amelyben a hitük újra megerősödik.

Ha a mi Isten iránti szeretetünk a megpróbáltatásokban és szenvedésekben is megmarad, akkor ez a szeretet megnyit bennünket a feltámadt Jézussal való találkozásra, aki megerősít bennünket a hitben.

Márk evangelista az előző, 8. fejezetben foglakozik azzal, hogy kicsoda Jézus. Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig azt tartják, hogy a korábbi próféták közül támadt fel valaki, Simon Péter pedig azt mondja, hogy „te vagy a Krisztus” (Mk 8,29). Maga Jézus itt beszél először tanítványainak arról, hogy sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia (vö. Mk 8,31). A tanítványok nem igazán tudják hová tenni ezt a jézusi közlést, ők egy diadalmas Messiásról tudtak, őt várták és úgy hitték, hogy ő érkezett el Jézusban. A Szenvedő Messiás számukra önellentmondás: Ha Messiás, akkor diadalmas, dicsőséges, ha szenvedő, akkor nem Messiás. A színeváltozásban Jézus közlése nyer megerősítést: a Messiás, aki Jézusban eljött dicsőséges (Mt 17,2) és mégis szenvedni fog. A két arcot, a dicsőséges isteni fényben ragyogó és a kereszt súlya alatt porba bukó Jézus-arcot kibékíthetetlen, felfoghatatlan szakadék választja el a tanítványok számára. Ez a dicsőséges, isteni fényben ragyogó Jézus-arc, mely kitörölhetetlenül bennük marad ad erőt és bátorságot, hogy bár meginognak majd a szenvedő Jézus láttán, de mégse veszítsék el hitüket. A messiásság igazolói a megjelenő Mózes - a választott nép legnagyobb tanítója - és Illés - a választott nép legnagyobb prófétája. Mindkét nagy ószövetségi alak látta Istent. a próféták között sincs még egy olyan igaz, mint Mózes, hisz írva van: 'Izraelben nem támadt többé olyan próféta, mint Mózes, akivel az Úr szemtől-szembe találkozott, MTörv 34,10. A teljes dicsőségben megmutatkozó Messiás-Jézus látványa az Atya szózatával teljesedik ki: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok” (Mk 9,7). Hasonló szózat hangzott el Jézus megkeresztelkedésekor „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem  telik” (Mk 1,11) Az Atya szava olyan, mint egy ölelés.

A keresztelkedéskor az Atya ezzel indítja küldetése beteljesítésére: Fiam vagy, szeretlek.

Itt, a küldetés beteljesítésekor a tanúknak mondja el ugyanezt: Ő az én Fiam, akit szeretek.

Tehát mind Jézus nyilvános működésének kezdetén, mind a Jeruzsálembe, a kereszthalálba induláskor elhangoznak az Atya tanúságtevő-megerősítő szavai, a Szentlélek keni fel a nyilvános működésre és a keresztáldozatra is. A két teofániával a két esemény egymás mellé helyeződik, azonos hangsúlyt kap.

A színeváltozás kinyilatkoztatását idézi a Péter levél tanúságtétele:

„Mert nem tudálékosan kiagyalt meséket követve adtuk tudtotokra a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem mint akik szemtanúi voltunk az ő nagyságának. Mikor ugyanis az Atyaistentől tiszteletet és dicsőséget nyert, ez a szózat hangzott hozzá a magasztos dicsőségből: »Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!«” (2 Pét 1,16-17)

Színeváltozáshoz: A rabbinista irodalomban a Messiás gyakran fölkent királyként és Dávid fiaként szerepel és szintén úgy jelenik meg mint hatalmas fejedelem, aki más népeket leigázva megvédi és naggyá teszi népét. Az apokrif irodalomtól eltérően, ahol a szerzők szívesen hangsúlyozzák a Messiás transzcendens természetét, a rabbik megkísérlik a Messiás alakját az isteni szférából kivonni; ez a tendencia már észrevehető az Iz 9,5 esetében. – A Messiás érkeztét jajkiáltások, az anyagi és erkölcsi nyomorúság ideje és egy előfutár, Illés (vö. Mal 3,23 kk.; Sir 48,10 kk.) előzik meg. Az előfutár a küszöbön álló megváltást hirdeti és fölkeni a Messiást. A Kiv 10,1-hez és 12,42-höz fűzött Midrásban és Targumban Illéssel együtt Mózes is eljön. Jézus idejében ez a Messiásra vonatkozó elgondolás volt a legelterjedtebb.

Jézus színében elváltozott, tehát az apostolok nem a test szerinti Jézust látják, hanem a megdicsőült Jézust. Ez a Jézus emberi szemmel nem látható. Amikor Jézus felvezeti őket a magas hegyre azt is jelenti, hogy kivezeti őket a világból, alkalmassá teszi őket valami más megtapasztalására, a természetfölötti világ közelébe vezeti őket.

A jelenetnek két csúcspontja van:

1. átváltozás, mennyei öltözet, Mózes és Illés társasága

2. Jézus Isten szeretett Fiaként való bemutatása

Mózes és Illés megjelenése több irányba vezethet bennünket. Mózes adta Izraelnek a Törvényt, az itt szereplő magas hegy az új Sínai-hegy, Illés pedig küzdött Isten dicsőségéért. Az Ószövetség két nagy alakja megjelenik Jézus oldalán. Ez egyrészt igazolja Jézus személyét, mutatja a folyamatosságot az Ó és Újszövetség között, de egyben azt is még egyértelműbbé, bizonyossá teszi a tanítványoknak, hogy Jézusban nem Mózes, nem Illés tért vissza. Mi keresztények Mózesben Krisztus előképét látjuk, ugyanígy Illésben a messiás előfutárát, kísérőjét.

Jézus ugyanúgy, mint a tanítványokat, meghív, hogy menjünk fel vele egy magas hegyre, hogy kivezetve bennünket a világból, alkalmassá tegyen valami más megtapasztalására, a természetfölötti világ közelébe vezessen. A megdicsőült Jézust emberi szemmel nem láthatjuk. „Boldogok a tiszta szívűek, ők meglátják Istent” (Mt 5,8) – mondta Jézus a Hegyi beszédben. A Nagyböjt, a lelkigyakorlatok, lelkinapok kivezetve bennünket a világból megtisztítják a szívünket, hogy lássunk.

Vágvölgyi Éva