Vasárnapi gondolatok









































Október 7., Évközi 27. vasárnap

Mk 10,2-16: Jézus és a gyermekek

Képzeljük magunk elé a jelenetet. A kicsi gyerekek az utca porában csúsznak-másznak, egyik maszatosabb, mint a másik. Jön a mamájuk, felkapja őket, és Jézushoz szaladnak velük, hogy érintse meg őket, hogy az érintésétől áldás szálljon a gyerekekre. De a tanítványok nem akarják őket Jézus közelébe engedni, mondván, hogy mit képzelnek, a nagy dolgokra hivatott Mester, a Messiás, nem foglalkozik ilyen szurtos kis porontyokkal. Jézus haragra gerjed emiatt. Ilyesmi nem túl gyakran fordul elő az evangéliumokban. De mi ilyen súlyos, hogy Jézus haragra gerjed miatta? A folytatásból kiderül. Jézus nem csak megérinti, megáldja a kisgyerekeket, hanem a karjaiba veszi őket. Nyilvánvaló, Jézus megkülönböztetett módon szereti a kisgyerekeket. Mit szeret ezeken az idegen, szurtos kisgyerekeken, miért vannak olyan közel a szívéhez? Jézus szívéhez mindenki közel van, aki kicsi és kiszolgáltatott, de ezek szerint a kisgyerekek egészen kiváltságos helyet kapnak a szívében. Vajon miért? A tiszta szívük miatt. A kisgyermeki szív még nem ismeri az álnokságot, gonoszságot, rosszindulatot, gyűlöletet sem a többi rosszaságot, amikről Szt. Pál ír a Galatákhoz írt levélben: „A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság,  bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók” (Gal 5,19-21). A nyolc boldogságban is azt mondja Jézus, hogy „boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8). Vagyis csakis ők látják meg Istent, vagy ahogy itt mondja Jézus, „ilyeneké a mennyek országa” (14.v.). Isten országába csak tiszta szívvel lehet bejutni. Ezért mondja a tanítványoknak: „aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda” (15.v.).  „Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,2).

Istennel való kapcsolatunkban alapvető szerepe van a szívünk tisztaságának. Matta el Meszkin atya, aki egy egész fejezetet szentel a szív megtisztításának az Isten megtapasztalása az imában c. könyvében, azt mondja:

„Isten szívünk tisztaságának mértéke szerint talál bennünk nyugalmat”.

Befejezésül idézünk még néhány gondolatot Meszkin atya könyvéből:

7. „Ha el akarod érni a lélek megszabadítását a legjobb, és legrövidebb úton láss hozzá a kegyelem iskolájához, ülj le minden nap, vizsgáld meg a gondolataidat, viszonyaidat, szándékaidat, céljaidat, szavaidat, tetteidet Isten szavának fényében. Fel fogod fedezni éned romlottságát, képmutatását, rosszindulatát, csalásait, gőgjét, mocskait… Ha ilyen állhatatos vagy minden nap, akkor bűnbánó szívvel meg tudsz szabadulni a hazug és beteg éntől, és fokozatosan győzelmet aratsz rajta, amíg meg nem szabadulsz a befolyásától. Akkor szembenézel a szerencsétlenség súlyával, amibe az éned belesodort mikor engedelmeskedtél neki, amikor örvendeztél benne, dicsőítetted magad és tiszteletét és méltóságát kerested, és abban a pillanatban, amikor bensődben biztosan érzed, hogy te semmi vagy és Isten a minden, akkor valóban szabad vagy.

130. Az Úr kér téged, hogy haragudj meg magadra és indíts hadat a szíved ellen, ne egyezz bele a rossz gondolatokba, és ne leld örömödet bennük. A maradék bűnt és rosszat teljes mértékben csak az isteni hatalom írtja ki. Az embernek sem nem szabad, sem nem lehetséges saját erejéből gyökerestül kiirtani a rosszat. Küzdeni, harcolni, adni és kapni ütéseket a te feladatod, de a gyökeres kiirtás Istenre vár. Ha te azon a fokon lennél, akkor miért lett volna szükség arra, hogy az Úr közénk jöjjön?  Ahogy nem lehetséges, hogy a szem fény nélkül lásson, nem lehetséges nyelv nélkül beszélni, fül nélkül hallani, láb nélkül járni, kéz nélkül dolgozni, úgy Jézus nélkül nem lehet üdvözülni, sem belépni a mennyek országába. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 3,3-4)

134. A léleknek lehet más, saját cselekedete is, és lehetnek a testnek különböző bűnei, amelyeket szeretnénk tudatosítani: a gőg, az emberek gyalázása, a harag, gyávaság, féktelenség és más sanyarúság. Ha a lélek minden erejéből az Úrra hagyatkozik, a Jóisten észreveszi a valódi megtérést, egyesével megmutatja ezeket a bűnöket, hogy meg tudja szabadítani tőlük, és az ellenség próbálkozásai a különböző kísértésekkel ne kerekedjenek felül rajta. (Nagy Szent Antal, Levelek 1,4.)

„Óvd szívedet minden gonddal, mert az élet ebből fakad!” (Péld 4,23)

„Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok.” (Mk 7,21)

„Kerüld az ifjúkor vágyait! Igazságra, hitre, reményre, szeretetre és békességre törekedj azokkal, akik tiszta szívvel hívják segítségül az Urat.” (2 Tim 2,22)

Bibliai értelemben a szív a központja annak, ahonnan a lelki és fizikai élet minden reakciója fakad: „Óvd szívedet minden gonddal, mert az élet ebből fakad” (Péld 4,23). Nem csak a jók, hanem a rosszak is: „Mert a szívből származnak a rossz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, erkölcstelenségek, lopások, hamis tanúskodás, káromkodások” (Mt 15,19).

Így a szív az ember helyzetének kifejezőjévé válik, legyen az jó, vagy rossz: „A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő” (Lk 6,45), ami azt jelenti, hogy az, ami az ember szívében zajlik, az hatással van az ember egész belsejére, gondolataira, szavaira és tetteire. Akár akarja, akár nem, nem tud úgy beszélni, hogy közben a szíve meg ne nyilatkozna: „Mert a szív bőségéből szól a száj”(Lk 6,45). Az ember szava kifejezi a szíve belső valóságát, és következésképp igazzá tudja tenni vagy elítélni: „Mert szavaid alapján fognak felmenteni, vagy szavaid alapján fognak elítélni.” (Mt 12,37).

A szív és a száj közötti kapcsolatról ezt mondja Szent Pál: „A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál.” (Róm 10,10). Tehát azt, amit a szív hisz, a szájnak kell megvallania.

De az evangélium arról a lehetőségről beszél nekünk, hogy olyat is lehet látni, hogy az emberben együtt létezik két szív: Az egyik, ami a valóságos állapotáról beszél és a másik, ezzel ellentétben, nem az ember tényleges állapotáról, hanem színlelt gondolatokról, szavakról és tettekről beszél. Úgy beszél és tesz-vesz, hogy elhitesse hogy egy erényes ember, miközben gonosz: „Viperák fajzata! Hogyan tudnátok jó dolgokat mondani, mikor gonoszak vagytok? Hiszen a szív bőségéből szól a száj.” (Mt 12,34).

Az Úr szava arra tanít bennünket, hogy lehetetlen, hogy az ember jó dolgokat mondjon, amikor rossz, hacsak nincs benne egy másik szív, ami a gonosz lélektől van és színleli az erényt. Hogy fel tudjuk fogni ezt a dolgot, az Úr a jó meghamisítóit „viperák fajzataként”, írja le, mert a vipera a gonosz lélek szimbóluma, akinek az a célja, hogy a színlelt erénybe, álruhába öltöztetett rossz meggyőzőbb legyen. Ez a gonosz lélek taktikája és tulajdonsága.

A gonosz lélek nem elégszik meg azzal, hogy bűnnel és szenvedélyekkel szennyezi be a szívet, hogy átalakítja a „szív kincsét”, a gonoszság menedékhelyévé, ami a rosszat terjeszti, hanem egy második szívet társít hozzá, amelyik erényesen beszél azzal a céllal, hogy álruhába öltöztetve a rosszat jobban tudja biztosítani terjedését és tetteit.

Isten tette abban áll, hogy radikálisan kiszakítja a gonosz szívet, és „egy új szívet” (Ez 36,26) teremt az emberben és ezzel az új szívvel szükségszerűen új emberré válik. „Ekkor téged is megszáll az Úr lelke és prófétálni fogsz velük, s más emberré változol… Amikor aztán Saul hátat fordított, hogy eltávozzon Sámueltől, Isten megváltoztatta szívét” (1 Sám 10,6; 9).

A Bibliában az új szív teremtése három lényegbevágó dologgal azonos. Az első: A bűnös ember szívének megbánása. A második: Az ember szíve mélyéig meg van mosva és meg van tisztítva. A harmadik: Az ember megkapja a Szentlelket.

Az aszkéta Atyák a szív megtisztítását az üdvözülés nélkülözhetetlen feltételének tartották, mert az előkészíti az új ember születését, és lehetővé teszi, hogy új életet éljen Krisztusban.

149. A keresztényeknek tehát minden területen arra kell törekedniük, hogy ne tegyenek különbséget az egyik és a másik ember között, hogy ne ítéljenek el senkit, se a prostituáltakat, se a bűnözőket, sem az erkölcsteleneket, hanem mindenkire egyszerűséggel és tiszta szemmel nézzenek, hogy senki se váljon, ahogy természetes és ösztönös lenne, lenézetté, elítélté, megvetetté. Ha látsz valakit egy szemmel, ne vesd meg a szívedben, hanem úgy kezeld, mintha egészséges lenne, és akinek egyik keze nyomorék, mintha egészséges lenne. Úgy kezeld a nyomorékot, mintha egyenes lábai lennének és a bénát, mintha egészséges lenne. Ez a szív valódi tisztasága, hogy így tekints a bűnösökre és a betegekre, légy együttérző és irgalmas. (Nagy Szent Makariosz, Homiliae Spiritales 15,8)

152. Az összes rossz szenvedélytől, ami tőrbe csalja és megbabonázza a szívet, csak ezer cselfogással, sok erőfeszítéssel, sok imával és könnyel lehet megszabadulni. (Szír vagy Ninivei Szent Izsák, arab nyelvű forrás I,2,124)

Vágvölgyi Éva

 



























Október14., Évközi 28. vasárnap

Mk 10,17-30: A gazdagságról és Jézus követéséről


A gazdagság általában azt jelenti, hogy valakinek sok van valamiből, bővelkedik valamiben. Például valaki értékes tulajdonságokban bővelkedik, gazdag a fantáziája, gondolatgazdag, érzelemgazdag, beszélünk lelki gazdagságról, de lehet egy ország természeti kincsekben gazdag, lehet egy festmény színgazdag és persze aki bővelkedik az anyagi javakban, arra is azt mondjuk, hogy gazdag. Ebben az evangéliumi történetben az utóbbiról van szó, hogy van egy fiatalember, akinek nagy vagyona van. A vele való találkozás kapcsán Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába” (25.v.). Nem az a baj ezzel a fiatalemberrel, hogy vagyonos, hanem hogy ragaszkodik az anyagi javaihoz, nem tudja elengedni azokat, miattuk nem követi Jézus hívását, akadályt jelentenek számára az üdvösség elérésében. Tehát a  gazdagság a jézusi mérce szerint nem csak az anyagi javak mennyiségétől függ, hanem hogy mennyire ragaszkodunk valamihez. Gazdagnak lenni azt is jelenti tehát, hogy ragaszkodni valamihez, amikor a szívünk hozzátapad valamihez. És akkor már látjuk, hogy valamennyien érintettek vagyunk ebben a dologban. Matta el Meszkin atya egy nagyon szép képpel magyarázza el ezt az Isten megtapasztalása az imában c. könyvében:

„Ha egy madárnak madzagot kötünk a lábára, és röptetni akarjuk, a zsineg vissza fogja rántani, leesik a földre, szárnyát töri, és nem tud többé repülni.

Milyen sok lélek tudna Isten felé szállni, ha nem lenne világi dolgokhoz kötve? Amíg az ember meg van kötve a világ kötelékeivel, hiába próbál Istenhez emelkedni. Ha egy kivételével minden köteléktől megszabadult, még ha az egyszerű és jelentéktelen is, nem lesz azon a fokon, hogy Istennek éljen. Emiatt ez az utolsó kötelék miatt még nagyobb lesz a veszély, mert amikor megpróbál felszállni, és azt képzeli, hogy már Isten felé közeledik, ez a súly, ami benne maradt visszahúzza, lerántja a lelki magaslatokról, és súlyosan megsebzi a lelkét. Aztán a kísérlet megismétlésekor lassan-lassan lelki lendülete elveszti a hevét és lelkesedését”.

A gazdag ifjút, hiába szeretett volna Isten felé szállni, visszarántotta a vagyona. De élt valaki, nem is olyan régen, aki szabad madárként szárnyalt, nem rántotta vissza semmiféle zsineg a földre, mindig kész volt, hogy valami nagyon szépet tegyen Istenért.

Szent Kalkuttai Teréz anya egy egyszerű albániai parasztlány volt. Férjhez mehetett volna, lehetett volna családja, gyermekei, aztán unokái, boldog, megelégedett életet élhetett volna. De Jézus hívását követve, szerzetes nővér lett, és a rendje Kalkuttába helyezte, hogy  a rendje által működtetett katolikus leányiskolában tanítson. A szerzetes rendje volt a családja, a tanítványai a gyermekei. Szerette a szerzetes testvéreit, szerette a tanítványait, a kolostor békéjét, imádságos csendjét, a szép és rendezett körülményeket. De egy nap elvetődött Kalkutta szegény negyedébe. Szívébe égett annak az elmondhatatlan szegénységnek és nyomornak a képe, amit ott tapasztalt. Úgy érezte, neki sincs többé joga ahhoz a szép és rendezett élethez a kolostorban, Jézus kiszólítja onnan, a legszegényebbek közé, hogy életét és szolgálatát nekik ajándékozza. Két évig kellett várnia, hogy felmentsék a rendben már letett fogadalmai alól, amit ő türelmesen és engedelmesen kivárt. Aztán megnyílt előtte a kolostor kapuja, hogy visszatérjen a világba, ahol a szegénynegyedben megkezdte egyedülálló szeretetszolgálatát. Elég meredek ötlet volt néhány rupiával a zsebében. De ő mindig kész volt, hogy kövesse Jézus hívását, és valami nagyon szépet tegyen Istenért.

Matta el Meszkin atya szerint az ima az, ami segít nekünk abban, hogy elérjük ezt a belső szabadságot:

„Aki nem imádkozik, nem várhat Istentől vezetést, megújulást, kegyelmet és üdvösséget. Aki visszautasítja Krisztus közbenjárását, vagy elrejtőzik Isten tekintete elől, az csak a saját akaratára hagyatkozhat, kiszolgáltatja magát lelke hullámzásának és szíve hajlamainak.

Az az ember, aki nem imádkozik, elégedettnek tűnik a saját helyzetével, azt képzeli magáról, hogy nem kell változnia, nem kell megújulnia, nem kell elindulnia az üdvösség útján. Ha nem vet számot saját helyzetével, az napról napra romlani fog. A szálak, amelyek saját testéhez és a földhöz kötik, felerősödnek, és vágyainak és vonzalmainak egyetlen forrása kizárólag saját „egója” lesz.

Amennyiben Krisztussal való kapcsolata felületes és formális marad, erőtlenné válik és képtelen lesz a legkisebb változásra vagy megújulásra. Sőt a próbák idején, szükségben, veszélyben vagy betegségben az is bekövetkezhet, hogy megtagadja Krisztust („Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” Mt 26,41).

Igen, ha az ember nem imádkozik, nem tud Krisztussal hiteles és hatékony kapcsolatban lenni, és nem tud saját magán munkálkodni, sem a változásán, sem a megújulásán. Ha buzgó tisztelete csak külső, felületes formalitás, az gyümölcstelen marad.

Krisztust nem kell az ima által lehozni magunkhoz az égből, hanem önmagunkban, lényünk mélyén fedezzük fel őt. Ő, mérhetetlen szeretetétől, végtelen irgalmától indítva és önmaga felajánlásával véghez vitte a megváltásunkat, és úgy tetszett neki, hogy a keresztség által belőlünk megszületett új emberben lakjék.  Az imában ott találjuk őt szívünk ajtajánál, és nem hagyja abba a zörgetést, amíg az ki nem nyílik (vö. Jel 3,20). Mikor válaszolunk neki, és ő bennünk lakik, rögtön kiemelkedünk a világ sötétségéből és elkezdődik feltámadásunk. A Krisztus képmására teremtett új ember csakis akkor él, növekszik, ha a hit imája és vágya által Krisztus lakik a szívében. „Hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben” (Ef 3,17). Mert Krisztus az élet Igéje, Ige, akit az ember az ima és az evangélium eszközével őriz meg a szívében.

 Ő az örök Élet (vö. 1 Jn 5,20), az igazi ország, akit az ember az ima és a szent misztériumokkal való egyesülés segítségével a szívébe fogad.

Ő az igazi Világosság (vö. Jn 1,9), akit az ember az imában a lelkébe fogad, hogy igazsága és parancsai szerint éljen.

Krisztus magára vállalta, hogy abban az emberben, aki az ima eszköze által megszilárdítja vele az állandó és valódi bensőséges kapcsolatot, abban legyőzze és megsemmisítse az ősi kígyót, széttiporja fejét, és véget vessen kísértésének és csábításának. A Krisztussal való imaélet nélkül nincs világosság, nincs örökélet, nincs ország, nincs győzelem.

Az ima olyan hatóerő, amely egyesít a bennünk élő Krisztussal, aki minden áldás, minden igazi élet, minden igazi erő forrása. 

„Általa vagytok ti Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” (1 Kor 1,30).

Az az ember, aki nem gyakorolja az imára való képességét, nem tudja megismerni a benne élő Krisztust, idegen marad az ő égi bölcsességétől, megfosztja magát az ő igazságától, megszentelésétől és megváltásától.

 Ima nélkül, bármennyire is igyekszünk, csak személytelen módon ismerjük őt meg, mint a világ üdvözítőjét és az emberek megváltóját, mint aki szentté teszi a szenteket és felemeli a bűnösöket. De mi magunk híján maradunk ezeknek a kegyelmeknek, mert ezeket csak akkor kaphatjuk meg, ha az ima segítségével befogadjuk Krisztus személyét az életünkbe, hogy megpihenjen szívünkben, velünk éljen, minden dolgunkban vezessen bennünket, és mindenben osztozzon velünk.

Krisztus nem tud egyesülni a gondolatainkkal, az érzéseinkkel, az akaratunkkal és az érzékeinkkel, ha előbb nem egyesülünk vele a lelkünk mélyén. Tehát abszolút szükség van arra, hogy az ima által az ember belseje megnyíljon Krisztus felé. Ha ő a számára teremtett lélek mélyén tud lakni, ami az ő képmása, akkor uralkodni fog benne, segíti az eligazodásban, irányítja a gondolatokat, az érzéseket, az akaratot és az érzékeket.

Az olyan lélekben, amelyik az imában Krisztusra hagyatkozik, abban ott marad (vö Jn 14,23), létének és törekvéseinek középpontja lesz. Akkor az ember nem talál többé nyugalmat Krisztuson kívül, mint ahogy a hasonló is csak a hozzá hasonlóban talál valódi megnyugvásra. És miután a lélek halhatatlanságra van teremtve, azt Krisztusban találja meg. Amikor egyesül vele, az a boldogság tetőpontja, mert létét az igazi léttel és halhatatlansággal hangolja össze”.

Vágvölgyi Éva