Zsidók és Muszlimok I. rész
Távol, és mégis oly közel…

Írta: ….. , Emanuel… és Natali …

Rendezte: ….

A kezdetek, 610-721-ig.

Hidzsáz hegyvidékes táján, az Arab-félsziget nyugati oldalán veszi kezdetét zsidók és muszlimok közös története. Itt található Mekka is. A Kába szentély köré épült város a VII. század elején, az iszlám előtt is szent hely volt. Az arabok többsége ekkor még többistenhívő, istenségeinek áldozati ajándékokkal hódol. De vannak zsidók és keresztények is. Mekkától 400 kilométerre északra, Medinában él a hidzsázi zsidóság nagy része. Közülük van, aki a szentély lerombolása után Palesztinából elmenekülő zsidók leszármazottja, mások a zsidó vallásra áttérő arabok. Ez gyakori jelenség akkoriban. A VII. század elején tehát a medinai zsidóság az arab társadalom szerves része.

Tudjuk, hogy jól szervezett zsidó közösségek éltek Hidzsázban, azt is tudjuk, hogy az arabokéhoz hasonló életformát követtek. Hasonlított filozófiájuk, költészetük, ugyanazokat az erényeket eszményítették. Példának okáért magasztalták a hadviselés férfias virtusát, a jó lovas erényét. Mindkét közösség foglalkozott az oázisok megművelésével, illetve részt vett az oázisok közötti kereskedelemben is. Mindent összevetve a zsidó törzsek pontosan olyanok voltak, mint bármelyik arab törzs, csak a vallásuk különbözött. Az iszlám előtti időkben a zsidó és nem zsidó törzsek ugyanis mind arabok voltak, ezért helytelen lenne a zsidó arab megkülönböztetés. Tehát a zsidó és nem zsidó törzsek között a legkülönbözőbb szövetségek és megállapodások álltak fenn.

Tudjuk, hogy ezen törzsek zsidó mivolta szinte lényegtelen volt az arabok között. Az iszlám előtti arab társadalom törzsi társadalom volt, vagyis egyik törzs állt szemben a másikkal, és nem annak zsidósága miatt, hanem azért, mert az egy másik törzs volt. Az iszlám előtti konfliktusok gyökere tehát nem vallási, hanem törzsi.

Ebben a társadalomban, amelyben a vallási hovatartozás nem sokat számít, a zsidók ugyanolyan arabok, mint a többiek. Előszeretettel szavalnak, lovagolnak és háborúznak. Arábia e kietlen vidékén a ritka erőforrások miatt a hadakozás szinte szükségszerű. Meg kell küzdeni a kutakért, mi több, ínség idején még az élelemért is. Központosított hatalom hiányában az egyén életben maradása csakis a törzstől függ. Ha a törzs erős, tagja életben marad, ha nem, mintha nem is volna. A szövetségek folytán könnyen előfordulhatott, hogy két zsidó törzs harcolt egymás ellen.

Éppúgy, ahogy a politeista törzsek ragaszkodnak nagy őseik tiszteletéhez, a zsidó törzseknek is, például Medina zsidóságának is, amelynek fontos kapcsolata volt a prófétával, megvannak a maga ősei és hősei, a maguk panteonja. Ugyanakkor összekapcsolja őket a Tórához való kötődésük. Na persze, hogy ott és akkor, mit és hogyan értettek a Tórából, erről keveset tudunk.

A Tóra, ahogy az evangélium, olyan becses érték volt, amely a Bizáncból, Perzsiából, vagy éppen Indiából érkező kelmékkel és fűszerekkel együtt vándorolt a sivatagon át a karavánokkal. Ezeket a szent könyveket, amelyek egyetlen, mindenható Istenről beszélnek, a zsidó és keresztény szent szövegeket különleges tisztelet övezi, már-már mágikus hatalommal ruházzák fel a többistenhívő arabok, akiknek többsége se írni, se olvasni nem tud.

A zsidók és a keresztények jelen vannak Arábián kívül éppúgy, mint azon belül. Jelen vannak a gondolataik, a véleményük. Az arabokat mindez már csak azért is aggaszthatja, mert a zsidókkal és keresztényekkel szemben nekik ekkor még nincs szent szövegük.

A Bizánci Császárságban és Etiópiában a kereszténység az államvallás. Perzsiában a zoroastriamizmus az uralkodó vallás, de a judaizmus is fontos szerepet tölt be. Hidzsáz arab törzseinek világát lassanként meghódítja az egyetlen, mindenható és mindentudó isten eszméje.

Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek egy új vallást kerestek, de nem akartak azonosulni sem a kereszténységgel, sem a judaizmussal. Miért nem? Mert ezek büszke törzsek voltak, és tudták, hogy Bizánc a kereszténységgel a befolyását akarja kiterjeszteni rájuk. A másik oldalról pedig Perzsia a judaizmust használta volna fel az arabok leigázására. Innen a két vallás elutasítás.

Mohamed nem zsidó és nem keresztény. Mekka e negyven éves lakója évek óta keresi az egyetlen Istent, akiről a Tóra és az evangélium ír. Ugyanakkor egy erősen többistenhívő törzs tagja, a Kurajs törzsé. A Kurajs törzs gazdagságát és hírnevét a Kábának köszönhette, a szentélynek, amelyet a törzs őrzött. A Mekka szívében álló szentélybe Hidzsáz minden részéről érkeznek zarándokok nagy számban. Mohamed életében a spiritualitás központi helyet foglal el. Rendszeresen vonul el a várostól néhány kilométerre lévő barlangba. Egy nap más emberként tér vissza onnan. Környezetének elárulja, hogy jelenése volt, isteni kinyilatkoztatást kapott.

Ez a transzcendencia hívó szava, amely a nyilvánvaló elfojthatatlan erejével éri el, és lesz úrrá rajta. Nem Mohamed, nem a gondolatai, nem az érzései. Mohamed, ahogy minden későbbi társa és minden jövőbeni muszlim, tudja, hogy Isten beszélt hozzá, így élik meg ezt az eseményt. És mit mond neki ez a hang, mire sarkallja ez az üzenet? Arra, hogy terjessze az új vallást, az egy Isten vallását, ő, aki mindenek fölött áll, mindenható és könyörületes. Mindez alapjaiban forgatja fel a Mohamedet körülvevő társadalom hitét.

Hívek egy kis csoportja veszi körül az új prófétát. Ők az első muszlimok, az elsők, akik hiszik, hogy Mohamed Isten szavait közvetíti az embereknek. Vers vers után, szúra szúra után, ebből a kinyilatkoztatásból születik meg a Korán. A Korán szó arabul azt jelenti, felolvasás, előadás. Szövegét a hívek hosszú évekig szóban adják át egymásnak. A szöveget, amely számos ponton kapcsolódik a kereszténységhez, és főleg a judaizmushoz.

Mindenhol, mindenkit érnek hatások, mindenki találkozik történetekkel, különösen igaz ez egy törzsi társadalomra, ahol az írásbeliség elenyésző, viszont annál jelentősebb a szóbeli hagyomány és a memorizálás. A történetek, szentek vagy profánok, körbejártak.

Az emberek esténként a tűz körül ültek. A kereskedelmi utakat járó utazók kikötötték lovukat vagy még inkább tevéjüket, leültek a tűz mellé enni, és elbeszélték, amit láttak, hallottak, vagy amiben hittek, de semmi kétség afelől, hogy bizonyos szabályok megegyeznek. Például a legismertebb étkezésre vonatkozó törvény, a sertéshús fogyasztásának tilalma. Vagy a kezdeti időszakban a muszlimok Jeruzsálem felé fordultak imádkozás közben. És persze, ott van a böjt. Mindez jól mutatja a zsidó vallás hatását a korai iszlámra.

Mekkában az első muszlimok kevesen vannak, de így is elegen ahhoz, hogy zavart okozzanak a Kurajs törzs dolgaiban. Ne feledjük, ez a többistenhívő törzs tartja kezében a Kába szentélyt. Nem számít, hogy az új próféta is a törzs tagja. A vezetők csak a bajkeverőt látják benne, aki a mekkai politeizmussal versengő vallást alapított. Mohamed helyzete idővel tarthatatlanná válik, kénytelen elhagyni a várost.

Mohamed számkivetett lett, ami egy törzs tagja számára tragikus, kivetette magából a családja, elvesztette hovatartozását. Mai hasonlattal élve mintha a személyazonossága szűnt volna meg. Egy törzsi világban ez rettenetes sors.

A néhány tucat mekkai muszlim kénytelen elhagyni városát, elvágni kötődéseit, és hátrahagyni javai nagy részét. Ez a veszteség és számkivetettség élmény olyannyira meghatározó, hogy a muszlim időszámítás kezdete a hidzsra lesz, ami azt jelenti: kivonulás, kivándorlás. A kitaszítottság fájdalmában születik meg a hívók első igazi közössége. 622 szeptemberében a muszlimok megérkeznek Medinába.

Amikor a próféta Medinába ment, közvetlen kapcsolatba került az ott lévő jelentős zsidó közösséggel. Medinában 3 törzs volt zsidó vallású, a teljes medinai lakosság egy jókora része. Hirtelen a megélt zsidósággal került kapcsolatba, míg addig csak a könyvből, elbeszélésekből értesült a judaizmusról. Számomra nyilvánvaló, hogy Mohamed azt várta, a zsidók felismerik küldetését, elismerik prófétaságát, ahogy a korábbi prófétákat, a bibliaiakat is elfogadták. Úgy érezte, hogy egyistenhívő vallása a judaizmushoz mérhető, és azt várta, hogy a zsidó közösség csatlakozik hozzá.

Medina zsidó lakói pálmaligeteket művelnek, fegyvert kovácsolnak, ötvösök és kereskedők. A 3 törzs prosperál, viszonylagos hatalma van, fontos szerepet tölt be a város gazdaságában és politikai életében. Mohamed megérkezésétől kezdve közeledik a rabbikhoz. Egyrészt kíváncsi bibliai történeteikre, másrészt szeretné, ha a könyv legrégibb népe elismerné őt prófétának. Mohamed, a társai és a rabbik igen hamar szenvedélyes teológiai vitákba keverednek.

A 3 zsidó törzs és a próféta között egyetértés volt abban, hogy Isten egyedüli, ugyanakkor összeütközés támadt, mert a zsidók nem ismerték el őt Isten utolsó prófétájának.

Ugyanaz történt, mint a kereszténység megjelenésekor. A keresztények azt hirdették, hogy az Újtestamentum az Ótestamentum helyébe lép. A zsidók nemet mondtak erre. Mohamed fellépésével azt hirdette, a Korán helyesbíti a zsidó és keresztény Bibliát. A zsidók erre is nemet mondanak. Kialakult egyfajta süketek párbeszéde Mohamed prófétaságának kérdéséről. A zsidó felfogás szerint a próféták sora lezárult.

Ez egy emberi történet, amely arról szól, hogy fogadja el az ember a Kinyilatkoztatást, és hogy fogadja el, vagy utasítja el a másságot. Ha tehát a medinai vagy a hidzsázi zsidóságban ellenérzés volt, az egy teljesen természetes, emberi reakció volt.

A medinai zsidók és muszlimok közötti vallási csatározások még nem zárták ki a szövetség lehetőségét, Medinát ugyanis a többistenhívő mekkaiak fenyegették. A vallási vezető Mohamed ekkor politikai és katonai vezetőként lép fel. Parancsnoksága alatt egyesíti Medina politeista és zsidó törzseit. Teológiai vitáik ellenére a 3 zsidó törzs, a Banu Kajnuka, a Banu Nadír és a Banu Kurajza felsorakozik a muszlim közösség mögött. Ez a szövetség azonban törékeny, a zsidó törzsek ugyanis egyre jobban félnek az iszlám előretörésétől.

Társadalmi oldalról nézve az iszlám megjelenésével az történt, hogy a muszlim közösség lassanként felülírta a régi szerződéseket és szövetségeket. A zsidó közösség ezért veszélyben érezhette ellátó rendszerét, elvesztette biztonságérzetét. Talán ez az egyik oka, hogy miért álltak szemben az új vallással.

A badri csata jelzi a medinai zsidóság egy csoportja, és a muszlimok közötti nyílt konfliktus kezdetét. A csatában a jelentős mekkai túlerő ellenére a próféta tábora szerezte meg a győzelmet, aminek kivívásában a Korán szerint egy háromezres angyali sereg segített. Mikor a csodás győzelemtől mámoros csapat visszatér Medinába, lelkes fogadtatásban részesül. Egyesek azonban provokálják a győztes katonákat. Köztük a zsidók is. Ez az incidens nyílt összetűzéssé fajul a muszlimok és a Banu Kajnuka törzs tagjai között. A másik két zsidó törzs nem siet segítségükre. Mohamed dönt a Banu Kajnuka törzs sorsáról.

Végül a próféta azt a döntést hozza, hogy száműzi őket, az egész törzset. Ez elég korrekt módon történik, időt kapnak rendezetlen ügyeik elintézésére, az adósságok beszedésére. Minden javukat magukkal viszik, amit csak elbírnak, beleértve a dromedárokat és a fegyvereket is.

A Banu Kajnuka törzs száműzése után Mohamed a Banu Nadír törzzsel is szembekerül. A muszlimok vezetője a második zsidó törzset is száműzi a városból. Már csak egy zsidó törzs, a Banu Kurajza maradt Medinában, de idővel őket is a szövetség elárulásával vádolják meg. Mohamed ezúttal úgy határoz, a törzs sorsáról egy olyan bíró fog dönteni, akit mindkét fél elfogad. A bíró döntése könyörtelen, a törzs asszonyait és gyermekeit rabszolgának adják el, a felnőtt férfiakat pedig kivégzik.

Akkoriban ebben nem volt semmi különös, az ilyesmi elfogadott volt. A helyi erőszakos szokásokba ez beleillett. Megszokott volt ez például a háborúkban. Mohamed, miután a harmadik törzzsel is leszámolt, megszabadult legfőbb ellenlábasaitól, a medinai rabbiktól.

A zsidók és a próféta összeütközései fontos szerepet játszottak az iszlám formálódásában. Ez a szembenállás nagyban hozzájárult az iszlám újszerűségének a kialakulásához, a judaizmustól való elkülönüléséhez. Kezdetben ugyanis a próféta igen közel érezte a zsidó vallást ahhoz, amit ő maga is hirdetett.

A medinai rabbikkal folytatott teológiai viták a muszlimokat arra késztették, hogy szakítsanak számos, a judaizmusból átvett szokással. Ekkor alakult ki például, hogy Mohamed társai Ramadán hónapban böjtölnek, szemben a zsidókkal, akik Yom Kippur-kor. És még fontosabb, ekkor változott meg az imádkozás iránya, a kibla is.

Isten megparancsolta a prófétának, hogy ne Jeruzsálem, hanem Mekka felé imádkozzon. Azt hiszem, úgy gondolom, vagyis úgy gondoljuk, hogy Izmael és Izsák története is ekkor fogalmazódott meg. Valahogy ugyanis igazolni kellett ezt a változást. Ekkor terjedt el az a muszlim hagyomány, miszerint Izmael és Ábrahám emelte a Kába szentélyét.

Ábrahám egyrészt a Tóra egyik jelentős alakja, a zsidók ősatyjukként tisztelik. Mohamed számára azonban az iszlám prófétája is. A századok folyamán Ábrahám és fiai, Izmael és Izsák története a zsidók és muszlimok közti vita egyik alapja lesz. Hogy megértsük, mekkora is a tétje ennek a nézetkülönbségnek, vissza kell nyúlnunk a forrásokig, Ábrahám történetéig. A Tórában azt olvassuk, Ábrahám és felesége, Sára gyermektelenül öregednek meg, míg Ábrahámnak fia nem születik Hágártól, asszonya egyiptomi szolgálójától. Ez a fiú Izmael. Majd Ábrahámnak, százéves korában, Isten segítségével Sárától is fia születik, ő Izsák. A féltékeny Sára követeli Izmael és anyja eltávolítását. Isten próbára teszi Ábrahám hitét, és azt kéri, áldozza fel a fiát, Izsákot. Ábrahám már a késért nyúlt, hogy feláldozza fiát, mikor Isten megállította, és egy kost adott neki, hogy fia helyett azt áldozza fel. A muszlim hagyományban a történet nem egészen így szól. Ábrahám neve itt Ibrahim, és fia, akit kész feláldozni Istennek, nem Izsák, hanem Izmael. Izmael, Hágár, az egyiptomi szolgáló fia, az arabok ősatyja.

Ám az arabok számára egy olyan ősatya, mint Izmael, azt jelenti, hogy ők is Isten áldott népe, mi több, megfosztja a zsidókat a monopóliumtól, a szövetség, a kiválasztottság monopóliumától.

Mohamed viszonya Ábrahámhoz valójában egy spirituális leszármazás. Nem vérségi leszármazás, nem rokoni kapcsolat, hanem szellemi, spirituális örökség. Ábrahámot tekintik az első muszlimnak, az első embernek, aki alávetette magát az egyetlen Istennek. A Korán szerint Ábrahám, Ibrahim az ősatya. Ő alapította fiával, Izmaellel a Kába szentélyt Mekkában. A szentélyt, amit tehát a muszlimoknak vissza kell venniük a pogányoktól, akik megszentségtelenítették saját istenségeikkel. Nyolc évvel azután, hogy a Kurájs törzs elűzte, Mohamed elfoglalja szülővárosát. A bálványok fővárosa ettől kezdve a muszlimok szent városa. A próféta serege egymás után aratta a győzelmeket, az iszlámra térők száma is egyre nőtt, a mekkaiak így harc nélkül megadták magukat. Nem így a Hajbar oázisban élő zsidók. A Banu Nadír, a Medinából száműzött erős zsidó törzs ugyanis, ide menekült. A földművelésben és a harcban egyaránt járatos törzs az erőddé tett oázist felvirágoztatta és bevehetetlenné tette. A hosszú ostrom végén Mohamed beveszi az oázist. Már csak a legyőzöttek sorsáról kell döntenie. A Banu Nadír törzs arra kéri a prófétát, hogy kímélje meg őket, és adófizetés fejében engedje, hogy gyakorolják vallásukat. Mohamed elfogadja az ajánlatot, így lett ellenségeiből a gazdagsága forrása. Minden győzelme után, némelyiket harc nélkül vívja ki, hasonló szerződést köt a muszlim fennhatóság alá kerülő zsidó és keresztény törzsekkel. E szerződések általánossá válásával születik meg a dzimma fogalma, ami egyszerre jelent kötelezettséget, és nyújt védelmet.

Tulajdonképpen az oltalom régi arab hagyományáról van itt szó. Még az iszlám előtti időkben is, ha valaki csatlakozott egy törzshöz, de nem volt annak tagja, a törzs oltalma alá került. Ugyanakkor ez egy alárendelt státuszt vont maga után.

A ma is érvényben lévő meghódított népekre vonatkozó megkötések gyakran katonai okokkal magyarázhatók. Például a lovaglás tilalma tisztán katonai célokat szolgál, hiszen egy olyan korból ered, mikor a háborúhoz lovakat használtak. A kard vagy bármely más fegyver viselésének tilalma szintén ide vezethető vissza. A dzimma nem pusztán jogi fogalom volt, ahogy azt ma gondoljuk, a muszlimok számára jelentős vallási tartalommal is bírt. A dzimma védelme alatt álló másik fél, a dzimmi üldözése az eskü megszegését jelentette. Egy muszlim esküjét Istennek, ez esetben pedig a próféta, a dzimmi, tehát egy zsidó vagy keresztény oldalán avatkozott volna be egy muszlimmal szemben.

632-ben, tíz évvel az után, hogy Medinába menekült, és 22 évvel azután, hogy felfedte isteni küldetését, Mohamed megbetegszik és meghal. A közösségnek új vezető kell, ez legközelebbi társa, Abu Bakr lesz. A kalifa címet viselő Abu Bakr folytatja Mohamed hódításait. Halála után Mohamed egy másik közeli társa, Omár ibn al-Hattáb követi. Irányítása alatt a muszlimok által ellenőrzött terület nyugaton Benghaziig, keleten Isfahanig terjed. Omár, az új kalifa úgy dönt, felülvizsgálja a muszlim Arábiában a dzimma fogalmát. 642 körül Omár, a második kalifa kijelenti, hogy Mohamed végrendeletében arra kérte, űzze ki a zsidókat Hidzsázból. Kétséges a kijelentés valódisága, mégis elűzi a Hajbar oázisban élőket, akik északra mennek. Ebben az időszakban, a zsidók kiűzése közepette tűnik fel Kaab al-Ahbar, egy jemeni zsidó, aki áttér az iszlámra. Átkel a félszigeten, hogy eljusson Medinába, a kalifátus központjába. Hamarosan mély nyomot hagy a muszlim hagyományban.

Kaab al-Ahbar bámulatos figura. A neve arra utal, hogy tanult ember volt. Milyen tanulmányokat folytatott? Egyesek szerint a Midrást tanulmányozta, ami azt jelenti, hogy rabbinikus képzést kapott, és rendelkezett némi tekintéllyel a zsidók körében.

Sokan gondolják, hogy zsidó tudós volt, mielőtt áttért az iszlámra. Utána pedig igyekezett megismertetni a muszlimokat a judaizmus forrásaival. Sok írás említi őt igen művelt zsidó tudósként.

Kaab al-Ahbar a legjobb pillanatban érkezik. Tanulmányainak hála, tökéletesen tisztában van a zsidó hagyományokkal. A Korán értelmezését a zsidó kultúrából eredő történetekkel és bibliai elbeszélésekkel táplálja. Az első muszlimok az ő révén ismerkednek meg a zsidó vallás nagy alakjaival. Így lesz Mózesből Múszá, Ábrahám dédunokája, Józsefből Júszuf, Dávid királyból Dávúd, fiából Salamonból, a jeruzsálemi szentély építőjéből Szulajmán. Kaab al-Ahbar és utódainak elbeszéléseit, az …..36’40 összefoglaló néven szokták emlegetni. Zsidó hagyományok egész sora lett szerves része a muszlim kultúrának.

Ezek történetek zsidókról általában, hagyományok. Nem minden hagyomány tisztán zsidó, de visszavezethetőek a zsidó forrásra. Némelyiket valószínűleg ő maga találta ki, vagy olyan forrásokra támaszkodott, amelyek számunkra már elvesztek. És igen, van olyan is, amiben a muszlimok sem hisznek. Gondoljunk azokra a hadiz tudósokra a későbbi korokból, akik azt mondják, nem kell mindent elhinni Kaab al-Ahbarnak.

Egyes muszlim szövegmagyarázatok az iszlám judaizálását látták elbeszéléseiben, és kétkedve fogadták azokat. Találkozunk tehát a Kaab al-Ahbar hagyományait érvénytelennek tekintő tudósokkal, és olyanokkal is, akik áttérését őszintének értékelik, és úgy vélik, kivételes tudásával segítette a muszlimokat a szent történetek megértésében.

A ma köztudatban lévő változatban ezek muszlim történetek, nem csupán a zsidó kultúrkörből kiemelt, muszlim környezetbe helyezett hagyományok. Mikor bekerültek az iszlám hagyományai közé, átdolgozták, muszlim jelleget, hangulatot, zamatot kaptak. Kaab al-Ahbar hamarosan Omár kalifa tanácsadója lesz. Ismereteink szerint ott van oldalán 636-ban, mikor a muszlim seregek elfoglalják az akkor keresztény irányítás alatt álló Jeruzsálemet. Egy történet szerint Kaab al-Ahbar elvezette a kalifát a Templom-hegyre, pontosan arra a helyre, ahol a zsidó hagyományok szerint Ábrahám bemutatta áldozatát.

A kalifa megérkezik az egykori Templom helyére, amelyet a hagyomány szerint tonnányi törmelék borít. Az egyik első dolga volt megtisztítani az egykori Templom helyét. Sok zsidó számára mindez egy új korszak eljövetelét jelentette, hogy azt ne mondjuk, a Messiás eljövetelét. Így aztán sok zsidó, különösen a jeruzsálemiek, nagy izgalommal tekintettek a kalifa megérkezésére.

Eddig a keresztények tartották kézben Jeruzsálemet, a kereszténység számára is szent várost, Jézus keresztre feszítésének színhelyét. Sophronius pátriárka a jeruzsálemi kereszténység feje tisztelettel fogadja Omár kalifát.

Amikor a muszlim kalifa serege megérkezett Jeruzsálembe, Sophronius, Jeruzsálem patriarchája, azt hiszem, így hívták, meghívta őt a nagy templomba. A kalifa pedig visszautasította, mert ha belépnék a templomba, mondta, miután távozom, sok hívő azt mondaná, a kalifa ott járt, át kell alakítani mecsetté. Ez pedig nem történhet meg ezzel a templommal. Ezért a kalifa hívta meg magához a patriarchát, aki elment, de nem is értette, hogy jutott Omárnak ilyesmi az eszébe. Persze, a kalifa tudta, hogy miről beszél. Összefoglalva tehát, a muszlim vezetők körében már a korai időszakban is megvolt a törekvés a békés együttélésre keresztény és zsidó szomszédaikkal.

A terjeszkedés Omár 644-ben bekövetkezett halála után is folytatódott keleti és nyugati irányban. Az arab hódítók néhány év leforgása alatt elfoglalták a Sassanida Perzsiát, a kor egyik legnagyobb birodalmát, és komoly csapásokat mértek a bizánci császárságra. Ez a bámulatos siker nemcsak a hadsereg erejének volt köszönhető, nagyban hozzájárult az iszlám akkor forradalminak számító üzenete is.

Az iszlám üzenete, ha szigorúan érzelem mentesen tekintjük, az egyenlőség üzenete. Amit a következő felkiáltásban fejeztek ki: Isten előtt mind egyenlők vagyunk.

A győzelmek gyors egymásutánja gyors megoldásra kényszeríti a hódítókat az egyre hatalmasabb birodalom működtetése érdekében. Ehhez pedig a helyi elitre van szükségük, amely gyakran keresztény, vagy zsidó.

A dzimma rendszer nagyon jól működött. Először is azért, mert véget vetett a háborúnak, ha csak egy adott közösség nem döntött úgy, hogy az utolsó csepp véréig harcol. Erre persze volt példa, de nem túl gyakran. A muszlimoknak tehát pragmatikusan kellett cselekedniük. Ahelyett, hogy leváltották volna a helyi uralkodó réteget, felhasználták azt. Például hagyták, hogy a görög, vagy a sassanida tisztviselő réteg továbbra is betöltse korábbi igazgatási funkcióját. Így, még a muszlimok tovább hódítottak, a hátországban béke volt.

Észak-Afrika ugyanakkor vált kereszténnyé, mint Róma, a IV. században. A népesség egy része azonban megőrizte régi hitét, és jelentős zsidó kisebbség is élt a területen. A zsidók egy része integrálódott a helyi berber társadalomba, különösen a hegyvidékeken, és épp a hegyvidékek tanúsítják a legádázabb ellenállást Kahina vezetésével. A berber királynő egyesek szerint maga is zsidó volt. A királynőt napjainkig észak-afrikai zsidók és muszlimok tisztelete övezi. Személye inkább a közös emlékezet, mint a közös történelem öröksége.

A történelmi források már régen bebizonyították, hogy Kahina nem volt zsidó, hanem egy helyi berber uralkodó volt. Egy berber királynő, aki talán még inkább keresztény volt, gyermekei nevéből ítélve. A zsidóknak semmi közük nem volt hozzá. Sőt, egyes hagyományok szerint a királynő még öldöste is a zsidókat, méghozzá épp oly hévvel és kéjjel, mint ahogy a muszlimokat, ha arab harcos került a kezére.

Észak-Afrika meghódítása lassan és nehezen ment, de fél évszázad elteltével már a muszlim hódítók tartották ellenőrzésük alatt a teljes területet. A berber vezetők egy ideig ádáz harcot folytattak, később csatlakoztak a muszlim arabokhoz. Így lett Tariq ibn Ziyad, egy berber hadvezér a muszlim csapatok parancsnoka. 711-ben Tariq ibn Ziyad átkel a szoroson, amelyet róla neveznek el. Gibraltár neve az arab Jebel al-Tarik, Tarik-hegye névből származik. A szoros túloldalán, a hispániai keresztény Vizigót Királyság válságban van. Pestisjárvány szedi áldozatait, az egyházi vezetők pedig a csapás ürügyén zsidóüldözést követelnek, mondván, a zsidók hozták Hispániára Isten haragját.

A vizigótok hihetetlenül népszerűtlenek voltak a helyi lakosság körében, a sanyargatás és a fosztogatás miatt. Így aztán, amikor a Músza és Tariq vezette maroknyi sereg megérkezett, az emberek boldogan fogadták őket, másképp sosem nyerhettek volna. A zsidók úgy üdvözölték őket, mint megmentőiket, akik véget vetnek a szörnyűségeknek. Így a hódítás gyorsan ment.

Ezeket a zsidókat valóban üldözték. A Vizigót Királyságban kényszerítették őket az áttérésre, ahogy aztán pár évszázaddal később a katolikus Spanyol Királyságban is eljött az üldözésük kora. Tehát erővel kényszerítették őket az áttérésre, így egyfajta passzív ellenállásba vonultak, ami azonnal aktív ellenállásba fordult, amikor megjelentek az arab hódítók.

Az elnyomott zsidóságnak a muszlim hódítók reményt jelentenek, a kis létszámú muszlimoknak a zsidók pedig nélkülözhetetlen szövetségesek a keresztények elleni háborúban, fel kell tehát fegyverezniük őket, még ha ez ellentétes is a dzimma törvényével, amely szerint zsidók nem viselhetnek fegyvert. Alig tíz év kell, hogy meghódítsák Hispániát, Al-Andalus-t, ahogy az arabok nevezik. Mohamed első prédikációja óta épp egy évszázad telt el, és a muszlim birodalom, amelynek székhelye akkor Damaszkusz, három földrészen terül el, Ázsiában, Afrikában és Európában.

Senki sem gondolta volna, hogy a beduinok, az Arab-félsziget törzsei egyszer irányítani és egyesíteni fognak egy akkora birodalmat, amely magában foglalja az egész Közel-Keletet és a Földközi-tenger térségének nagy részét, amely valaha a Római Birodalom volt, de miután sikerült, az megváltoztatta az egész térség történelmét, és még inkább egyesítette azt.

Ebben a birodalomban a muszlimok békében élnek a zsidó és keresztény kisebbséggel, úgy Bagdadban, mint Kairóban vagy Cordobában. Ez a kulturális és vallási sokszínűség hívja életre az emberiség történetének egyik legragyogóbb civilizációját.